Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

alkotmányt lábazatokra állították és egy rúd segítségével a talajon megtámasztották. Keletközép-Európa északi részén és Kelet-Európa síkságain lakók átvették ezt a találmányt és addig használták, míg a modern gőzerővel működő malomgépezetek ki nem váltották energiaszolgáltatásukat. Nem tudni hol, rájöttek, hogy a gépezetet egy nagyobb kő- vagy téglafalú toronyba szerelhetik, ami szilárdan áll még akkor is, ha növelik a masina súlyát és térfogatát. Az Atlanti-Európában és Dél-Európában egyaránt átvették ezt az újítást, talán már a 16. században a magyar Alföldön is építettek néhány toronymalmot. A találmány alkalmazói közvetlenül nem az északnyugat-európai, hanem az itáliai (a Pó-síkságon szerzett) tapasztalatokat hasznosították. Leonardo da Vinci és Verantius Faustus elgondolásainak ismeretében építkeztek, azaz a reneszánsz mérnökök legjobbjainak műszaki újításait alkalmazták, bár nyilvánvaló, hogy a magyarok csak közvetett úton jutottak korszakalkotó ismereteikhez. Ezeket a vívmányokat DélkeletEurópában nem hasznosította senki sem. Az Al-Duna síkságán például még a 19. században is működtek bakos-szélmalmok. A gabonatermesztés volumene mérsékelte a Fekete-tenger mellékén lakók műszaki igényeit. Amikor az angolok megszervezték a gabonaexportot, csak arra a termésre volt szükségük, amit nem őröltek meg. Fahajókon a liszt nem bírta ki a hosszadalmas tengeri szállítást. Jóllehet a vízi energia hasznosításának lehetőségeit más ágazatokban foglalkoztatott mesteremberek is felismerték, a szélmalom a középkorban és azt követően megmaradt az élelmiszeriparban használatos találmánynak. Más iparágban nem akadunk a molnárok követőire. A vízi energiával működtetett munkagépek sora azonban jóval hosszabb. A hollandok a 13. században deszkákat vágtak fürészmalmaikkal, termékeiket hajóépítő ácsok dolgozták fel, a selejtes fűrészáruból pedig az asztalosok fabrikáltak dús faragásokkal borított - féltett miseruhák tartására alkalmas - ládákat. (Az asztalosbútorok divatját az előkelőségek vették át, megkímélve drága öltözékeiket, ládákba rakták vagyont érő ruháikat.) Ugyanakkor az angol vagy német bányászok kalapácsműveket telepítve törték öszsze a kohósítandó ércet, de nem építettek sehol sem szélmalmokat a bányák szomszédságában, beérték azzal, hogy iparágukat felszereljék patakmalmokkal. A középkorban ugyanis a nyersanyaglelőhelyekre telepítették az üzemeket és ezek - az ércek előfordulása miatt - mindig hegyvidéken vannak, ott ahol domborzat védi a völgyek lakóit a széljárástól, ám sebes folyású patakok kínálják energiájukat a műszaki kultúrában járatosok számára. A posztót kalló malmokat szintén patakok vize mozgatta, de ezeket a létesítményeket nem annyira a hegyek között, hanem lehetőleg síkságon telepítették. A kallómalmok többségét városi agglomerációkban építették fel. A középkori textilipar városokban működött. A len és a kender töréséhez, a gyapjúmosáshoz, a posztó festéséhez, filcesítéséhez, illetve a vászon fehérítéséhez szükséges patakvíz elegendő hozamú a legtöbb városi körzetben. Flandria, Toszkána gazdasága példaértékű lett a középkori Európában. A kolostori gazdaságok testvérei jártak élen az adaptáció terén, nyomukba nemsokára városi mesteremberek léptek. A forradalom egy másik helyszíne a kézműipar műhelye. A technológia és a szervezet korszakalkotó. Valószínűleg e téren is szerzetesek tették meg az első lépéseket. Nemsokára átvették az újításokat a városokban élő laikus mesteremberek is. Rájöttek arra, hogy munkagépeiket az emberi kéz és láb aszinkron mozgásával működtethetik. A takács kezével csak az orsót mozgatja, de közben tapossa a lábítós szövőszéket, a lábbal hajtott pedál a felvető és beverő szálak helyzetét változtatja meg. A kéz és a láb egyidejű mozgása, a gépezet aszinkron meghajtása meggyorsítja a szövést, melyet eddigelé csupán két kezével végzett el az, aki a gépet kezelte. A forgómozgás elvét hasznosító faze-