Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

A vízimalomnak több változata ismert. A turbinamalom például a patak két partján felépített állványra erősített szerkezet. A masina egyesíti az erő-, illetve a munkagép előnyeit. Azonban hátránya, hogy a vízikereke és a malomkő egyetlen függőleges tengelyen forog, ezért a fordulatszámot nem is lehet szabályozni, nem a gépezet műszaki adottságainak együttese, hanem a patak vízmagassága és sodra határozza meg a teljesítményt. Ezt a találmányt - a mediterrán civilizációk műszaki újítóitól függetlenül már használták - a vaskori Dániában. (Kínában is feltalálták.) Régészeti feltárások hiányában nem tudni, hogy miként és mikor terjedt el a kontinensen, talán már a prehistóriában hasznát vették több helyütt. Annyi bizonyos, hogy Keletközép-, Kelet-, valamint ÉszakEurópa molnárai csak az ipari forradalom találmányaival váltották ki a malommatuzsálemeket. Elterjedési övezetében majdnem mindenütt sík a táj, a folyóvizeknek alig van esésük, egyenletes a vízhozamuk, nincs szükség arra, hogy műszaki beruházásokkal növeljék a vízi energia teljesítményét. Valószínűleg egymástól függetlenül létrejött találmányok ezek a malmok. Akik Dél-, Északnyugat- és Közép-Európában laktak, másként jártak el. Ok csaknem mindenütt hegyek között vagy legalábbis dombvidékeken éltek. A hegyekből aláfolyó patakoknak jóval nagyobb az esése, mint azoknak a folyóvizeknek, amelyek hajtják az Európa keleti részén épített gépezeteket. Az Elbától nyugatra húzódó provinciák területén rájöttek arra, hogy egy másfajta malommű feltalálóinak masináját is hasznosíthatják, mert előnyös tulajdonságai vannak. Módosították a malomművet. Az alkotók tökéletesítették a barbárok elgondolásait. Talán görög mérnököknek sikerült elsőként újítaniuk, de ennek nincs írásos emléke. Azonban a római építész, Vitruvius - az i. e. 16-13. között - De architectura c. művében leírta az átalakított szerkezetű masinát. A szövegből kitetszően a gépezet vízikerekét az állvány oldalára szerelték és a tengelyt egy fogaskerék-áttétellel kapcsolták az őrlőmühöz. Ezek szerint az antikvitásban, noha az energia hasznosítása tapasztalati alapon történt, de nem nélkülözték a számításokat sem. A fogaskerék-áttétel javított a gépezet energiafelhasználásán. Az antik hagyományokat később is kamatoztatták a középkori malomépítök. Nem tudjuk kik, de azt igen, hogy ők érvényesítették először az antik mérnökök nagy találmányának, a fogaskerék-áttételnek elvét. Ebben a mérnöki alkotásban spekulativ számítás ötvöződött a munkavégzés manuális tapasztalatával. Találmányuk a vertikális vízikerekű malom két forrásból táplált erő- és munkagépe, mert a vízikerék fordulatának energiáját a fogaskerék-áttétel révén hasznosítja a masina. Ennek a szerkezetnek a teljesítménye többszöröse a horizontálisnak. Míg az utóbbi akkor működik gazdaságosan (és egyáltalán), ha a patakban elegendő a vízhozam, de a tavaszi áradáskor a hegyekből alázúduló áradat öszszetöri a berendezést, a nyári aszály idején pedig (avagy télen, amikor jégpáncél borítja a vízfelületet) nem forog a turbina, mert túlságosan alacsony a vízállás. A vertikális meghajtású malom minden évszakban működtethető, ha gondoskodnak a folyamatos vízellátásról. A fogaskerékáttétel határozza meg a gép által hasznosítható energia mennyiségét. Valószínű, hogy a vertikális vízikerekű malom hajtóművének ötletét a vízemelő kerék sugallta. Talán ezt is a görögök találták fel. Mindenesetre a városi vízellátásban sehol sem nélkülözték, még Semiramis kertjét is az általa magasba emelt vízzel öntözték. Dél-Európában mindenhol hasznát vették. Vízvezetékek és szennycsatornák a mediterrán civilizáció utolérhetetlen színvonalú felszerelései voltak. Az ókori teljesítményeket csak a modern ipari civilizációban sikerült meghaladni. Az antik város (és néhány major) infrastruktúráját azonban a középkorban élt emberek nem tudták megvalósítani. Ahol tovább éltek az antik hagyományok, a berendezéseknek is igyekeztek hasznát venni.