Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Az új civilizáció behatol Keletközép-Európába a 9/10-13. században

(1253-1278). A Przemyslidák alatt a magyaroktól megszerezték Stayerországot, csaknem az egész mai Szlovákiát, az osztrákoktól pedig Karintia és Krajna területének jelentős részét. A területgyarapodás kitöltötte a 12-13. századot és gyakorlatilag megerősítette a mondott övezetben hűbéri befolyásukat. Ezt a helyzetet számolták fel a német lovagok és nemsokára (III. Vencel halála után 1306-tól kezdve) az egész területre kiterjesztették hatalmukat. Keletközép-Európában tehát az ezredforduló táján még sehol sem szilárdult meg a feudális hatalom. A csehek törzsökös uralkodóházának nemzedékei, majd a magyarok királyságában a honfoglaló törzsfőnök, Árpád leszármazottai ültek a trónra, országlásuk azonban a németek világi és a római központú egyház befolyása nélkül sehol sem valósulhatott volna meg. A hűbériséghez két tényezőre volt mindenütt szükség. A törzsi elitnek szövetkeznie kellett a nyugati egyház befolyása alatt álló német urakkal, sőt volt, amikor a császársággal. Ennek következtében a kialakuló hatalmi rendszerek alattvalói etnikailag meglehetősen rétegzettekké váltak. Bár összetartotta őket a hatalom kötelékeinek hálója, de származásukra emlékezve többnyire idegenkedtek egymástól. A nyugati szlávok parasztok voltak, a Kárpát-medencében élők úgyszintén, az avarok zöme pedig (elszegényedvén) csaknem mind paraszti foglalkozásra adta magát, ezáltal életmódja átalakult, a közrendűek keveredtek a szlávokkal. Az itt élő népesség foglalkozása és életmódja korántsem volt egyöntetű. A frissen érkezett magyarok, a besenyők stb. a Fekete-tenger vízgyűjtőjén kialakult ökoszisztémájuk emlékeit hozták magukkal, ők még pásztorok voltak. Nemsokára azonban nekik is megváltozott az életminőségük. Az átalakulás döntő oka az előkelő rétegeik hatalmi csoportjai által elfogadott hűbéri rend volt, minthogy a nyugatról terjeszkedő hatalmi szerveződés intézményeibe igyekeztek a gazdag famíliák beilleszkedni, a hűbéri rendszer pedig a nemesekre és a parasztokra épült. Idővel a közrendű pásztorok utódai is (miként néhány emberöltővel korábban az avarok) asszimilálódtak. KeletközépEurópa nagy kiterjedésű paraszti övezet lett. A pásztori eredetű magyarok előkelőségei egy darabig rivalizáltak ugyan, de elfogadták végül is az újonnan kialakuló helyzetet. A törzsszövetségből királyság lett. Ellenőrizhetetlen hírek szerint már István apja, Géza is koronát kapott, ennek az eseménynek azonban nincs tárgyi bizonyítéka. Fiát viszont kétségtelenül megkoronázták 1000-ben, Istvánt tartják a magyarok első királyának. Alkalmasint a fordulatot végrehajtó Istvánt nemsokára szentté avatta a pápa. Azonban az ő koronája is elveszett. A ma ismert „szentkoronát" a 13. században alakították ki, egy akkori ötvösmunkát, egy koronát és egy korábban készített misekönyv átalakított fedelét erősítették össze. Idővel a római pápa is küldött koronát. A hatalmi szimbólumot később átalakították: a koronát kiegészítették egy könyvborító aranypántjával. Minden változtatás ellenére ez a legrégibb királyi hatalmi jelvény Európában. Az események emlékeztetnek a kereszténység nyugati perifériáján történtekre. A terjeszkedő hatalom és az egyház mindenütt szoros szövetségben erősítette meg uralmi helyzetét, hiszen az tulajdonképpen - a társadalmi feltételeket tekintve - korántsem volt szilárd. Ennek ellenére még terjeszkedett is. Az átrétegződő Keletközép-Európa társadalma a Karoling-idők óta a civilizáció holdudvara lett. Regensburgban 845-ben 14 cseh törzsfőnököt kereszteltek meg. A civilizáció vonzáskörébe kerültek a nyugati szlávok. Az egyház és a külkereskedelem már ennek előtte együtt lépett be Keletközép-Európa társadalmainak életébe. Befolyásuk növekedett az Ottonisches Reich (919-1024) idején. A magyarokon és a szlávokon aratott katonai győzelmek után all. századra a terjeszkedő feudális hatalom és a római egyház ellenör-