Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

való bizonyítékokat szolgáltattak arról, hogy az emberek milyen anyagi körülmények között élnek. Akik egyik vagy másik divatos ruhát vették fel, tudtára adták környezetüknek, milyen a vagyoni helyzetük. A rang és a vagyon a ruhaanyagokon kívül különféle kiegészítőket sorolt az öltözetekhez és egészen új öltözködési szokásokat rendszeresített. Bár a fityegőknek nem volt sok gyakorlati jelentőségük, de drágaságuk okán, a vagyonosságot lehetett viselőiknek fitogtatni, ennek okán nemzedékről nemzedékre örökítették a műves gombokat, csatokat, láncokat. A ruha és a vagyon bonyolult divatozási szokásokban nyilvánul meg a történelemben. Az előkelőségek, hogy bizonyítsák, milyen tehetősek, importált textíliákból varrt öltözéket előszeretettel öltöttek magukra. A civilizációk és a pásztortörzsek elitje volt a legkorábbi haszonélvezője a luxusipar termék-előállításának. A közel-keleti, sőt a kínai textilipar anyagai az antik idők óta eljutottak Európába. A római előkelőségek nem tudták, hol van Kína, de kínai selyemből varrt ruháik is voltak. A mediterrán piac a középkorban már kiterjedt az Elbától keletre húzódó övezetre is. Hosszabb lett a „selyem útja". Idővel még tovább bővült a piac, az Alpoktól északra és a sztyeppe nyugati nyúlványain élő társadalmak is felzárkóztak a korábbi fogyasztók mellé. A középkori Európában több textilipari körzet alakult ki. A divattörténeti változások az urbanizációs folyamatokhoz kötődtek. A divatos anyagok terjedésének határai is körvonalazódtak és a termékek vásárlási övezetei lassanként elváltak a régebben létrejött piacoktól. A középkor derekán Közép-Itália, Flandria stb. ellátta még Közép-Európa luxusigényeit is. Ráadásul az ipari körzetek szoros termelési kapcsolatokat létesítettek egymással. A két tartományban működő - egyébként egymástól távol lakó - mesterek munkamegosztása módosult, sok szövetet és vásznat készítettek ÉszaknyugatEurópában, de az anyagot finomítani és festeni a középkor második felében délre vitték. A műhelyek mesteremberei, az anyagszállítók és a piaci értékesítők mögött ott húzódtak meg a tőkeerős kalmárok. A tőkekoncentráció és a divat ikertestvérek már a középkorban is. A parasztoknak és a pásztoroknak egyaránt hosszú hajuk volt, a férfiak divatoztak szakállukkal. A borotvált fej - paraszti környezetben - a szolga társadalmi állapotát fejezte ki. Más a helyzet a sztyeppén, ahol a tar fej divatos volt a nomád pásztorok körében. Más hajviseletekről is maradtak fenn emlékek. Az eurázsiai sztyeppén látható kőszobrot, a kamenája babákéi látva úgy tetszik, hogy minél divatosabb egy pásztori életű férfi, annál inkább illett kétágú varkocsba fonni haját. A borotvált fej és a fülek mellett két - korong alakúra tekert - hajfonat még a 19. századi magyar pásztorok körében megfigyelhető - sztyeppéi eredetű - divat szokása volt. A paraszti eredetű európai társadalmakban a borotvált koponya szolgai állapotot fejezett ki. (A szokás talán a KözelKeletről terjedt el. Az ortodox hitű zsidóasszonyok haját például még ma is leborotválják házasságkötéskor, ezzel jelezve, hogy az asszony szolgálója urának, a férjnek.) A középkori szerzetesek borotvált feje bizonyítéka volt azon elkötelezettségüknek, hogy isten szolgái, nem tartanak igényt fejükön divatos ékességre. Több apácarendben is így tettek. Egyes szerzetesrendekben csak a haj egy részét nyírták le a férfiak feje búbján stb. Ezzel a hajviseletükkel is felhívták a figyelmet a papok különleges társadalmi helyzetére. A kopaszra nyírás emléke sokáig fennmaradt. Még a 20. században is leborotválták a „nagyidős" rabokat, a hadseregekben pedig az újoncokat. Ünnepi alkalmakkor a nők gyűrűt és nyakláncot is viseltek. Egyéb ékszerként csigákat és kagylókat is fűztek egy bőrszíjra vagy zsinegre. Főként a Keleti-tenger mellékén kedvelték a borostyánkő nyakláncokat. A megkövesült gyanta a bronzkor óta fontos exportcikk volt. A tenger hullámai által a sekély parti vizekbe sodort köveket gereblye-