Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

tek, új házat építettek maguknak, de a meglévő építményt továbbra is használták: ez lett az állat ólja. Nem aludtak a földön, noha nem voltak fából összeeszkábált ágyaik. Gyapjúból takarókat és szőnyegként használható vastag textíliákat szőttek, ezekre feküdtek. Nem volt ágybéli ruhájuk sem. A középkor vége felé kezdett terjedni a lepedő, a derékalj, sőt a hálóing. (A német Schlafrock ='alvó-szoknya'.) Annak előtte még általános szokás volt minden testi ruha nélkül aludni egy lepedővel és egy takaróval. Télen még prémet is terítettek magukra. Divatba jött a dunyha is. Sokuknak (ha a ház belvilága nagyobb volt) a négyszögletes kemence volt kedvelt hálóhelye, kivált télen. A házban azonban csak akkor tudtak benntartózkodni, ha már kiszellőztették a füstöt. A füstös lakásban nem volt kémény. A bejárati nyíláson jutottak ki az égéstermékek a szabadba. A füst miatt az asztal és a szék magassága csak a fele volt a ma használatosnak. A füstös légtér volt a legfőbb oka annak, hogy a ház lakói többnyire a földön ültek és a földre terített „ágy"-on aludtak. (Az Európán kívül élő társadalmakban is ez volt a szokás és néhol még ma is az.) Állva vagy guggolva étkeztek, esetleg - félkönyökre támaszkodva - az ágyra heveredtek, miközben szájukba tömködték kezükkel a közös tálból kiszedett falatokat. Néhányan zsámoly magasságú (hátfal nélküli) székre ülhettek, sokuknak ehhez méretezett magasságú asztaluk is volt, de inkább egy földre rakott szőnyegre vagy deszkadarabra terítettek, innen szedegették ennivalójukat. A sütnifőzni valót is egy - földre fektetett - vágódeszkán darabolták fel, nem az asztalon. Az antikvitásban szokásos lakáskultúráról csak szórványos és feltevésekkel kiegészítésre szoruló ismereteink vannak, ám ezek egyértelműen arra figyelmeztetnek, hogy még az elit is megelégedett azzal, ha a földön ülve vagy egy zsámolyra kuporodva étkezett, ágya a földre hintett szalma, legfeljebb egy favázas, szalma- vagy gyékényfonatú, netán bőrszíjakból készített heverő ágya volt. Sem a parasztoknak, sem a pásztoroknak nem volt bútoruk, kivéve a féltettebb ruhadarabok, az ékszerek tárolására használt ládát és az újszülöttet védő bölcsőt. Parasztok, pásztorok, mesteremberek, kereskedők, sőt a helyi kiskirályok is beérték azzal, hogy leveles ágakat, szalmát terítettek a földre, majd erre az ágyat szőnyeggel, bőrökkel takarták le. Tuskóra ültek. Földhözragadt lakberendezésük igénytelenségről árulkodik. Baltával és vonókéssel faragták a fát. Nem volt fűrészük, gyalujuk és talán fúrójuk sem. Végeredményben még nem ismerték az asztalosbútort, az ácsok mesterfogásaival állították elő a családi otthon berendezését. Az ácsolt bútor úgy készült, hogy a fatörzset ékeket verve a fatörzsbe - pallókká, illetve oszlopokká hasogatták. A függőleges oszlopokba hornyot véstek és azokba illesztették a vízszintes léceket vagy pallókat. Az ácsolt ládát a bronzkor óta úgyszólván az egész Eurázsiában nélkülözhetetlen bútordarabnak tekintették a parasztok, tőlük átvették a pásztorok is. Legtöbbjüknek egyetlen mozdítható bútordarabjuk a láda volt, minden egyes kunyhóban vagy sátorban állt ilyen készség, ebben tartották értékeiket. Lakberendezésükhöz tartozott még a függeszthető bölcső is, egy - teknőszerü - szíjakkal vagy hevederekkel ellátott vályú. Ebbe fektették a pólyást és az alkotmányt felakasztották, hogy megvédjék az újszülöttet az állatoktól, kivált a rágcsálóktól stb. A pásztorok sátraiban (ahogyan a sátrak mellett) szabadon égett a tűz. A sátor falát nemeztakarókkal bélelték és takarókat, szőnyegeket terítettek a földre is. A szőnyegek szerepe a lakáskultúrában sehol sem ment feledésbe, Eurázsiában parasztok, pásztorok és az elit egyaránt ezekkel a díszesen szövött textíliákkal öltöztette a prehistória óta otthonát.

1 14 Baumgarten, 1980., Blomkviszt,, 1956., Chapelot-Fossier, 1980., Donát, 1980., Gebhard, 1951: 23035., Hinz, 1970/111: 15-25., Kraemer, 1951: 139-41., Kroeschell, 1968., Martin, 1954., Meier-Oberist, 1956.,