Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

cl. A kiscsaládban öt-hat fő tömörült, a nagy-családban két-három kiscsalád, vagyis a gazda házas fiai és annak gyermekei által alkotott családok szorongtak egy-egy épületben. Volt arra is példa, hogy a közös fedél alatti otthont megosztották néhány - féltettebb - háziállattal is. A házban a földön tüzet raktak, a tüzgödröt egy kőlappal lefedték, néhol sárból (vagy kövekből) kemencét építettek, így főztek, sütöttek és melegedtek. Ha tehetős volt a családfő, az együtt élők közé (akár több) idegent is befogadtak (szolgálónak), így összesen legfeljebb ötvenen voltak. Természetesen nem fértek el egyetlen házban, a kunyhók egész csoportját szállták meg. Valamennyi szerveződésben érvényesítették a férfiuralmat. Férfiak osztoztak a tulajdonlás hasznán. A nők alárendelt szerepe kitűnik az örökösödési szokásokból. A menyasszonyt megvásárolták ugyan, ám ezáltal csak apjának vagyonát gyarapították. A legtöbb helyen a legidősebb fiú örökölte az atyai vagyont. A családon belül is kialakították a hierarchiát, minden a családfő körül forgott. Sem a kényelem, sem a megbecsülés nem volt a családi együttélés szövedéke, noha - a korszak előkelőinek követendő példákat állítani akarók morális eszmefuttatásaiban fennkölt szavakkal - ennek éppen az ellenkezőjét állították. Szokásaikkal maguk szőtte hálót készítettek, amelyet - a rossz és a még rosszabb elhelyezések között rangsorolható - adottságokra terítettek. A lakóház mellett több, kisebb befogadóképességű - rendszerint fűtetlen - gunyhót tákoltak össze, ahol a vénlány, az agglegény, az elöregedett özvegy vagy a már igen idős - egykori - családfő és élete párja meghúzhatta magát. (Ez a rendszer az európai periférián a modern időkig fennmaradt, az Alpokban, Skandináviában és az Orosz-Északon sokan leírták a legújabb kor hajnalán az itteni nyomorúságos állapotokat.) A cseh és a lengyel nyelv, valamint a magyarban is jövevényszóként használt celjad, 'család' (Família) jelentésű kifejezés egyaránt vonatkozik valamennyi együtt élőre, tehát a gyermekre, illetve háziszolgára is. A kiscseléd a magyar nyelvben gyermeket jelent. Ez a szóhasználat az egykori kiterjedt család bizonyítéka. Abból az időből való, amikor még mindannyian izolált gazdaságokat tartottak fenn. A gazdaságok és a nekik megfelelő családi háztartások láncolatot alkottak, amelyben az elemi családok a patriarchális rend szerint kapcsolódtak a nemzetségfőhöz. A szétszórt, magányos tanyák maradványaiból még keveset tártak fel a régészek. A leletegyüttesek klánvezérek földváraiból és a temetőkből valók. A paraszti gazdaságok maradványait szétszántották. A régészek - kényszerpályán haladva - keveset tehettek azért, hogy megtudjuk, miként éltek a kisemberek. Őseink alig hagytak hátra nyomokat, ezért ismereteink kötőanyaga egyelőre inkább a feltevés, mintsem a kétségbe nem vonható tapasztalat. Annyi azonban bizonyos, hogy Keletközép-Európában a kutatók sehol sem leltek soros vagy halmazos stb. telekrendü falu maradványaira, ilyen településeket csupán a középkorban létesítettek. Több szláv nyelvből ismert a szelő kifejezés, amely egyrészt 'tanya' (Einzelhof), másrészt 'család' (Familie) jelentésű. Latin nyelvű iratokban Közép- és Nyugat-Európában vicus névvel illetik ezt a településformát. Ez a rendszer sok helyütt fennmaradt az európai periférián. Az itteni gazdaságok ismeretében szoktak következtetni a távoli múltra vonatkozóan. Elfogadott tétel, hogy a történeti földrajz művelői által már alaposan jellemzett tanyacsoport, a több háztartást tömörítő szer (bocage, Weiler, szelő) lehetett a prehistóriában az uralkodó településformáció. Mindamellett a korszak település viszonyait etnológiai párhuzamok, szó fejtések és középkori iratok filológai értelmezése segítségével szokás felidézni. A paraszti szórványok azt látszanak bizonyítani, hogy a természet rendjébe beavatkozó őseink még nem hoztak létre a családi szerveződésnél nagyobb képződményeket. Inkább alkalmazkodtak a helyzethez.