Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Keletközép-Európa népessége a 6-9. században

len volt az égetéses irtás, a jelentésváltozás az erdők égetéses pusztításával kapcsolatos tapasztalatok hiányára vall. Persze vannak olyan tájak is Keletközép-Európában, amelyeket nem borított be a sűrű és sötét erdő. Ilyen volt például a mai Lengyelország - tavakkal és mocsarakkal tarkított - középső területe. Innen származnak a pohkik, tehát az önelnevezésükkel emlegetett lengyelek, minthogy a szó jelentése 'mezei'. Fehér-Oroszországban is lábolhatatlan mocsarak őrzik a jégkori hidrográfia emlékét. A parasztok mindenütt, még a kontinentális erdők sűrűjében is alig takarmányozták jószágaikat, inkább legeltették. Nem ismerték a vetett takarmányokat. Lombot és szénát gyűjtöttek. A tölgyrégióban a tisztásokat a kelták óta használták. Ők mindenütt szénát gyűjtöttek, egykori lakóterületükön már régóta hasznosították a takarmánygazdálkodás tapasztalatait. A biotópot lassacskán átalakították és az új helyzethez alkalmazkodtak. Jóllehet sarlóval arattak, volt kaszájuk is. Szénát gyűjtöttek a vaskor óta és télen etették fel a fütakarmányt féltettebb állataikkal, mert decembertől márciusig mindent belepett a vastag hótakaró. A kasza kelta találmány, bizonyítéka annak, hogy nagyobb kiterjedésű rétek váltakoztak az erdőkkel (illetve az irtásföldekkel). Az év nagyobb részében azonban még mindig a legelő és az erdő tartotta el a jószágot. Tulajdonképpen a makkos erdők biztosították a sertések és szarvasmarhák számára az ideális takarmánybázist. (A természet az ökoszisztémában fenntartotta a folyamatosságot. A kontinentális erdőövben nevelt jószágok vad ősei ugyanis erdei állatok.) Más a takarmánybázisa a juhoknak és a lovaknak, valamennyit füves mezőkön terelgették. Legfőképpen a Duna síkságán és a Fekete-tengertől északra vált be a fütakarmányra alapozott legeltető gazdálkodás. Az is egészen biztos, hogy akár erdőben csatangolt, akár a nyílt mezőn az állat, mindenütt csak legelt a jószág. (Ha figyelembe vesszük, milyen kevés gondot fordítottak takarmányozására, elmondhatjuk, hogy nem sokat változtak a jószág életkörülményei vad őseihez mérten). Délkelet-Európában a sztyeppén maradt fenn a legarchaikusabb legelőgazdálkodás. A módszerek a Közel-Kelet és Közép-Ázsia pusztáin szokásos állattartási szokásokkal rokonok. Itt a füvet, a kontinentális övezetben viszont az erdő aljnövényzetét és a lombtakarmányt etették fel. A legmostohább feltételek közé azok jutottak, akik Északon és Keleten laktak. A fenyőerdőnek tudniillik nincs aljnövényzete. Délkelet-Európában a síkságokat borító fű a szárazabb években kiszárad. Északon a takarmánygazdálkodás abból állt, hogy a tisztásokat legeltették vagy szénát gyűjtöttek az erdők fátlan foltjain. Ehhez a gyakorlathoz igazították állatállományuk összetételét. Kelet- és Észak-Európában alig tartottak sertést és a munkaállatuk inkább a ló volt, nem a szarvasmarha. Az állatok számára kezdetleges enyhelyeket is építettek. A szeles síkságon X alaprajzú nádfalat állítottak (ennek talapzata földsánc volt). Az erdővidéken ágakból, karókból rakott kerítés akadályozta a szétszéledni akaró nyájat. Az állatoknak nádfalú, sövényfonatú vagy faágakból, tüskés bokrokból összetákolt karámokat is állítottak, a féltettebb jószágot pedig (télen) verem-ólban tartották. A pásztorok kunyhókban vészelték át a telet. A parasztgazdaságban ólat (vagy ólakat) is építettek. A parasztok gödröt ástak és többnyire nyeregtetővel vagy féltetővel fedték be a vermet, hogy ebben a védett verem-ólban óvják munkaállataikat az időjárás viszontagságaitól. A kis - pár négyzetméternyi földjeiken termett - gabonát sarlóval aratták és hoszszú botokkal csépelték ki. A két botból (ún. hadaróból) álló és egy szíjjal összeerősített csépet (amelyet a neolatin népek a latin flagellum, tehát 'ostor' szóból származó névvel emlegettek) nem ismerték Keletközép-Európában. Az utóbbi szerszám csak a középkorban terjedt el. Dél-Európa agrikultúrájának prehistorikus gyökerei a nagy ázsiai rendsze-