Hoffmann Tamás: Mindennapi történelem az ütközőzónában (Miskolc, 2004)

Előszó

zásúak összetartozásának hagyománya töltötte ki, azt gondolták, hogy egyedül az etnikum önmozgása változtatta történelmi realitássá a társadalom egészének összetartozását. Végül ez tette számukra lehetővé, hogy kikövetkeztessék a történelem karakterét. Mint írták — a 20. század középső harmadán a magyar tudományosságot meghatározó vezéralakjai — Eckhardt Sándor hírhedett kötetének címében és dolgozataiban: „úr és paraszt a magyar élet egységében " tölti el a magyarok múltjában a mindennapokat. Kortársaival ellentétben Molnár a középkori feudális birtokszervezést, tehát nem az etnikai összetartozás konzerválását jelölte meg a magyarság sorsfordulója legfontosabb tényezőjeként. A létező szocializmus katedratulajdonosai által képviselt vulgármarxizmus kompromisszumkészsége a romantikus nacionalizmus teóriáived késztette talán őt arra, hogy megkísérelje azoknak a teóriáknak a honosítását, amelyek valamikor alkalmasaknak tűntek a reálfolyamatok ábrázolására. Molnár Erik a 20. század elején működő szociológusok által alkotott történelmi modelleket idézve festette meg történelmi tablóját. Későn tette és ezért kudarcra volt ítélve. Úttörő kísérletének gondolatvilága ugyanis jócskán elmaradt a nemzetközi tudományosság kínálta mintáktól. Magányos, elszigetelt kezdeményezés volt Molnár vállalkozása, mellyel - megítélésem szerint elsősorban ideológiai problémákat kívánt tisztázni. Sajnos nem ismerte kellő mélységben kortársai munkásságát. Nem sokat tudott például az Annales munkairányáról. A szociológiából általa kölcsönzött sémák pedig merevek voltak. A sok ok között ez a tény is döntő szerepet játszott abban, hogy Molnár Erik írásai csak tiszavirág életű sikert arattak. Mindazonáltal magyar magántudósként mégis korszerűbb eszmerendszer elkötelezettjének bizonyult, mint a hivatalosok. Akkoriban a honfoglalás és a korai magyar történetet vizsgáló kollégái - Molnár tanulmányaitól eltérően - a rokonsági szerveződéssel kapcsolatos (bizonyítatlan) feltevéseikkel töltötték meg a publikációkat. A vérségi kötelékekkel behálózott eszmei világról értekeztek. Divat volt (és maradt) dolgozatokat írni a „magyar nagycsaládról" és „annak hagyományairól". Másrészt egy időben divattá vált a helyi szláv államiságnak és gazdaságnak döntő jelentőséget tulajdonítani a sztyeppéi eredetű magyarok „európaizálódásában". Mellékes feladatnak tekintették jellemezni a feudális rendet és létrejöttének a társadalom szerkezete változásaiban kikövetkeztethető előzményeit. Holott a tudományos közélet, a közgondolkodás ennek a feladatnak a megoldására késztette őket. A honfoglalók - feltevéseik szerint - megőrizték etnikai karakterüket, életmódjuk ugyan idővel valamelyest változott, ám rokonsági rendszerük és ideológiájuk nem, noha az egyház tűzzel-vassal irtotta a „pogány" hagyományokat. A múlt értelmezői maguk is érezték, hogy álláspontjuk tarthatatlan. Kénytelenek voltak kompromisszumokat is kötni. Szerintük a honfoglalás korában és annak előtte a magyarok társadalmában a pásztor volt az úr, a paraszt pedig a szolga. A pásztor magyar volt, a paraszt idegen ajkú. Ez azonban abszurditásnak tűnt azok szemében, akik idegenkedtek a szociális feszültségek ábrázolciscitól és minthogy árnyaltabb képet akartak festeni a társadalom egykori átrétegződéséről, fabrikáltak egy fából vaskarikát, a „félnomádok" életmódjáról értekeztek. A probléma abból adódott számukra is, hogy a földművelésre utaló kifejezések nyelvtörténeti magyarázatai ellentmondtak a merev osztályozásnak. Kompromisszumot kötöttek tehát, mondván, hogy a „magyarok félnomádok" voltak. Kihagyták tehát számításaikból annak lehetőségét, hogy egy feudalizálódó törzsi szervezetben vannak nomád pásztorok és szolgáltató parasztok, a parasztok és a pásztorok átrétegződése - anyagi okoktól meghatározott - szociális folyamat. A parasztok és a pásztorok konfliktusai azonban nem vezethetők vissza etnikus okokra.