Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS ÉPÍTKEZÉS

zása nem lehetett közömbös. A krumplisgödör ásása nem volt egyszerű művelet. Helyét hosszasan kellett keresgélni, hiszen a 80—100 cm-es termőtalaj alatt hamarosan jelentkezik az összefüggő mészkőréteg. Ezért olyan helyet kellett kiválasztani, ahol legalább a 2 méteres mélység elérhető. A gödör tetejére „két hajas tetőt" építettek és egy kis ajtón lehetett lejutni a gödörbe létra segítségével. Akinek sok krumplija volt, az általában veremben (jama) tartotta. A kertben nagy gödröt ástak ki, tetővel látták el azt és a tetőt leföldelték. A lakóházak berendezésében gyakorlatilag semmiféle szokás, hagyomány vagy helyi sajátosság nem fedezhető fel. Legfeljebb az, hogy minden szobának a sarkában ott állott a bűbos kemence, amelynek szája a pitvarban levő padka szomszédságában volt. A kemencével szembeni falszakaszokon helyezték el szinte „rendszertelenül" a házilag készített ágyakat, az asztalt, és sok-sok szentkép volt a falon, amit a búcsúkon vásároltak. Az igen szegényes bútorzatot az 1930-as évektől Miskolcon és Diósgyőrben vásárolt bútorzat váltotta fel. Különösképpen Bükkszentkereszten következett be gyors változás a bútorzatban, miután a falu lakossága az idegenforgalomból kívánt megélni, lakásait bérbe adta, s elképzelésük szerint a városi nép városi bútorokhoz szokott. A régi bútorok a házból kikerülve másodlagos szerepet kaptak. A szegényes szobabelsővel szemben mindig gazdag volt a pitvar és a konyha berendezése és ez nem nagyon változott az idők folyamán. A legfontosabb bútor a stelázsi volt, amelyen a konyhai edényeket tartották. A szabadkéményes pitvarban kapott helyet a szuszék (susek), amelyet általában a családfő készített. A falon függtek a használatban levő cseréptálak és tányérok. A padkán — ahol a tűz égett — vasból öntött „háromlábas" (trajfus) állott. A sza-