Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

TELEPÜLÉSSZERKEZET ÉS ÉPÍTKEZÉS

polna fából készült Simonides János megrendelésére. Tehát az első telepesek jól értettek a fából való építkezéshez. Ennek megszűnésében nem a szaktudás hiánya volt a meghatározó. Adminisztratív és gazdaságpolitikai okokra vezethető vissza a másféle építőanyagok térnyerése. Az uradalom építkezések céljaira nem adott el fát. A faépítkezést — mint az országban sok helyütt — Borsod vármegye is rendeletileg megtiltotta a 18. század végén. Emlékeznek azonban fonott falú házakra, amelyeknek a váza gerenda volt, sövényfalait pedig bevakolták, de azt a változatot is ismerik, amelyben a sövényfalat kővel kombinálták. A talajviszonyok nem engedték meg, hogy földből építsenek házat — amint ezt az Alföldön látták —, hanem a környezetükben bőségesen előforduló követ, a mészkövet (yápene skaly) használták fel. Nem bányából, hanem a hegyekből hordták, a föld felszínén csákánnyal emelték ki, úgy szedték össze. A falazat kötőanyagát is helyben elérhető sárga földből és mészporból keverték. A kőépítkezés hagyományát a statisztikai adatok is megerősítik, minden esztendőben szinte kizárólagosan kőházakat mutatnak ki. A téglát kiegészítő építőanyagként a tornác vagy a gang oszlopzatainak építésére használták. Mindegyik településen volt kis téglaverő (tihelnya) a falu szélén. Az agyagot 30x15x7 centiméteres formákba verték, majd ezeket kiszorították és néhány száz darabot ún. bálákba rakva szabadon kiégettek. Az 1929—33. évi világválságot követő gazdasági fellendülés időszakában mindegyik településen viszonylag pezsgő építkezéseket folytattak ún. FAKSZkölcsönből (Falusi Kislakásokat Építő Szövetkezet). Ettől az időtől kezdve már Diósgyőrben vagy Miskolcon keres8 Bakó F., 1978. 42-43.