Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

NÉPESSÉG

Sem a tanítónak, sem pedig a tanulóknak semmiféle tankönyvük nem volt. Tóth Pál plébános 1804 végi panaszos levelében is csak arról tájékozódhatunk, hogy „...a kémény, konyha, tűzhely az iskolaépület konyhájába teljes egészében csak óhajtás. Az egész épületben nincsen csak egy ablak is, mely teljesen kész, semmi kert, semmi öl, házbeli felszerelés." 1805 novemberében végre megjelentek az uradalmi kőmívesek, „De alig végeztek valamit, mert az elviselhetetlen hideg elűzte őket." Az építkezések elhúzódása miatt a tanítás állandóan szünetelt. A plébános jelentéseiben évről évre azt fogalmazta meg, hogy a fennálló körülmények nem teszik lehetővé a három falu iskolai oktatását, „rendszeres tanításnak nem lehet nevezni azt, amit egy szűk konyhai épületben végeznek". Az iskola felépülése végül nagy nehézségek árán, csak 181 l-re valósult meg. Azonban a két tanteremből és a tanító lakásából álló templom melletti épületben semmit sem változott az oktatás színvonala a korábbi időszakhoz képest. Az egyházi jelentések szerint a kántortanító munkaidejének több mint felét tette ki az egyházi szolgálat, s ily módon a tanítást sok esetben szüneteltetni kellett. A jelentések szerint nagyon sok volt a hiányzás. A téli hónapokban az óhutai és répáshutai gyerekek egyáltalán nem látogatták az iskolát, a nyári hónapokban pedig az otthoni munkavégzés tartotta őket távol. A 19. század közepétől némi változás következett be a hutatelepülések oktatási helyzetében. Az Eötvös József nevével fémjelzett új iskolai törvény elfogadása után kötelezővé vált az iskolába járás. A törvény gondoskodott új iskolák felállításáról is és megkövetelte szakképzett pedagógusok alkalmazását. A törvény biztosította az anyanyelvi oktatást is. Az 1870-es évekre Ohuta és Répáshuta közössége egyaránt saját iskolát létesített. Ohután felekezeti,