Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

felnőtt férfiak jártak. A fogatoknak megfelelően jelentős eltérés volt a mész fuvarozásának évi ritmusában, útvonalában s az értékesítés módjában is. Lovas és ökörfogatokkal csak a mészárulás fő szezonjaiban jártak: a húsvét előtti hetekben általában kétszer mentek el, s utána csak szeptemberben és októberben tettek három-hat fuvart. A mésszel legkésőbb mindenszentekig (november 1.) jártak. A lovas és ökrös fogatok tehát évi 5—8 fuvart csináltak, tavasztól őszig pedig helyben fuvaroztak fát vagy meszet a kereskedők, szén- és mészégetők vagy az erdőgazdaság számára. (Az 1910-es években a diósgyőri zsidó mészkereskedő volt a répáshutaiak egyik fő munkaadója.) A lovas és ökrös gazdák számára a mész árulása tehát kiegészítő foglalkozás volt csupán. Ez a réteg — a szén- és mészégetők mellett - falvaink legtehetősebb rétege volt. A szamárral mészelők húsvét előttől mindenszenteldg folyamatosan úton voltak, számukra ez volt a megélhetés fő forrása. Emellett - főleg télen - vállalkoztak erdei munkára is (ölfa vágása). A szamarasok hetente 1—2 fuvart csináltak, aki szamárháton vitte a meszet, az 3—4 alkalommal is fordult egy héten. A szamárral való meszelés főleg az első világháborúig volt jelentős, Répáshután 1920 körül, Bükkszentkereszten pedig az 1940-es évek elején megszűnt. Az értékesítés hatósugara falvanként és állatfajtánként eltérő volt. A répáshutai lovas és ökörfogatok főleg nyugati irányba indultak. Az értékesítés fő köre számukra Heves megye volt, de eljutottak Szolnok megyébe, a Jászságba is. A bükkszentkereszüek az ország keleti—északkeleti részét járták be, legtávolabbi célpontjuk a Nyírség és a Hajdúság volt, de eljutottak Békéscsabáig is. A kereskedés távolságának gazdasági szempontok szabtak határt. Minél messzebb vitték a meszet, annál