Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

A hám csupán a következő részekből állt: szügyelő, marszíj, hátszíj az izzasztóval, csülök, hámtáska és a hámfához csatlakozó istráng. A hátszíjon kétoldalt egy-egy karika helyezkedett el. A kantár is a hámhoz hasonló egyszerűséget tükrözte. Az egyszerű, ún. csikóskantárt használták, amelyhez nem tartozott szemellenző.

42 A lófogat irányítása gyeplővel, a falusiak körében elterjedtebb kifejezéssel élve hajtószárral történt. A kocsis kezébe fogta a zablakarikákra csatolt hosszú szíjat, vagyis a hajtószárat. Ezt igyekezett úgy tartani, hogy a lovak állandóan érezzék a gazda jelenlétét. Jobbra, vagy balra forduláskor mindig a megfelelő oldalon lévő ló nevét hangoztatták és a hajtószár meghúzásával is irányították a lovakat. Sík vidéken, vagy enyhén lejtős úton „dobták csak a lovak közé a gyeplőt" és Hóha, hó, hó! kifejezéssel megállásra, lassításra bírták a lovakat. Hegyi úton, különösen a terhekkel megrakott szekeret fékfákkal fékezték, vagy erős lánccal elkötötték a kerekeket. A lejtőtől és a teher súlyától függött, hogy hány kereket kötöttek el lánccal. A sertés hagyományos tartása A szarvasmarhához és lóhoz hasonlóan a sertések esetében sem tartottak anyaállatokat a faluban, a szűkös takarmánybázis miatt. A hizlalni való malacot a bükkaljai települések (Mezőkövesd, Mezőnyárád) és Miskolc vásárain szerezték be. A göndörszőrű mangalica sertést kedvelték, mert ennek volt vastag szalonnája, amit a férfiaknak tettek űtravalóra, ha erdei munkára vagy alföldi fuvarra indultak. A vásárokon beszerzett 6—7 hetes kismalacokat elsősor-