Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

nem egy rendelet az 1960-as években megtiltotta e „drognak minősülő" készítmények értékesítését. Ezután legfeljebb a borókát, borsikát és a csombort lehetett árusítani fűszerként. Az erdők-mezők gyógynövényeit elsősorban az aszszonyok ismerték. Közülük is nagy tekintélyre tettek szert a „dudvásnénik" (burinarká). Tudásuk, gyógyító tapasztalatuk azért volt nagyon fontos a faluközösségek számára, mert a hutatelepülések - különösen Bükkszentkereszt és Répáshuta — viszonylag távol helyezkedtek el Miskolctól, s így sok időbe telt, amíg orvoshoz jutottak. A vadon növő ehető és gyógyító növények ismeretére az anyák és az idősebb asszonyok elég korán tanították a gyerekeket. Magukkal vitték az erdőbe a gyerekeket és minden növénynél oktatták őket. A települések gyűjtögető tevékenységében kimondottan helyi jelentőségű volt a sóska, a vadsaláta, a csalán és a tapló szedése. A sóskát (sl'ava) tavasszal szedték. Étkezési célokat szolgált. Hasonlóképpen a különféle vadsalátáké is, amelynek igen széles skáláját ismerték. A frissen szedett leveleket leforrázták, tejjel habarták és leves vagy mártás formájában fogyasztották. így készítették el a csalán (jfyhlava) leveleit is. A taplógombát {prachno hubà) idős emberek gyűjtögették, majd kiszárítás után kalapáccsal vagy baltával puhára verték, s tűzgyújtásra használták. Nagy keletje volt a második világháború idején, amikor nehezen lehetett gyufához jutni.

32 Az erdészet számára a települések legszegényebbjei gyűjtögették a tölgymakkot, a bükkmakkot és a fenyőtobozt, amelyekből a csemetekertekben facsemeték hajtottak ki. A legnagyobb keletje a bükkmakknak volt, mert a 32 Márkus M. 1984. 200.