Veres László: A Bükk hegység hutatelepülései (Miskolc, 2003)

A MEGÉLHETÉS FORRÁSAI

pot, 20 éven aluli fiú esetén pedig két napot igényeltek. Ingyenes volt a legeltetés — így mondták —, de valójában jelképes díjat kellett fizetni a kihajtott állatokért, a legelőhasználatért és a bikatartásért. Bükkszentlászlón és Répáshután a társulat legeltetési ügyeiben a bíró és a törvénybíró járt cl az erdészetnél. A lakosok legelőbért és csordást fizettek. Ezt követően az állatok az erdészet által kijelölt útvonalon Hollóstetőig, Szilvásváradig legelhettek. Az erdők is közös tulajdonban voltak. Azonban az 1879. évi XXI. tc. majd az 1898. évi XIX. tc. némiképp szűkítette a korlátlan tulajdonjog gyakorlását. A jogok állami kezelésbe vételére azért volt szükség, mert sok helyen legelőnek használták az erdőket és az állatok sok kárt tettek bennük, másrészt nem sokat törődtek a kivágott fák pótlásával. Ezért a közbirtokosság évenkénti kitermelhető famennyiségét az erdészeti hivatal határozta meg a vágási terveknek megfelelő területkijelölés után. Rendszerint késő ősszel, tél elején választották ki a vágható területet. Az erdész a közbirtokosság elnökével, pénztárosával és erdőgazdájával vonult ki a helyszínre. A kivágható terület határait fejszével megcirkálták, vagyis kézmagasságban megfaragták a fák oldalát. A fák minőségétől függően az erdész döntötte el, hogy ralióra vágás (tarvágás), ritkítás vagy gyérítés legyen az adott területen. Tarvágás esetén minden fát kivágtak és csak 40-50 méterenként hagytak egy-egy magfát. A közbirtokosság erdeiben inkább a ritkításos és gyérítéses favágást alkalmazták. Ritkításkor a növendékfákat vágták ki, gyérítéskor pedig a beteg, fejlődésben elmaradt fákat termelték ki. A kitermelt fát a jogok, illetékek számának megfelelő csomókba rakták és nyílhúzással osztották szét. Minden illetékkel rendelkező húzott egy fapálcikát, amelyen szám volt, egy meghatározott farakás jele. Természetesen az %, vagy Vi