Rémiás Tibor szerk.: Torna vármegye és társadalma 18-19. századi források tükrében (Bódvaszilas-Miskolc, 2002)
BÉL MÁTYÁS: Torna vármegye leírása (1730 körül)
Vajon tévedek-e, vagy sem, ha Szádvárt azon csehek művének mondom, akiket Erzsébet királyné bocsájtott be az országba, s akik csaknem az egész hegyvidéki Magyarországot elfoglalva tartották megerősített kis váraikkal? A szomszédos várakat mindenesetre ezek a rablók tartottak elfoglalva - erről Bonfini tett említést,^ amint azt Gömörnél már elmondottuk. Zsákmányszerzésre ennél a fekvésnél semmi sem lehetett alkalmatosabb. De mivel a még oly hosszú és veszedelmes cseh háború teljes időtartamából sem találok említést e várról, ezért csak meglehetős félelemmel merem mindezt állítani. Senki nem tagadja, hogy ha már akkor létezett az építmény - amint hogy úgy gondoljuk: létezett -, a csehek egészítették ki erődítményekkel; azt ugyanis, hogy elfoglalták ezt a haramiáskodásra alkalmas menedéket, csak olyan ember tagadná, aki nem ismeri ennek a népnek a természetét és ama időknek a viszonyait. - Istvánffy tesz pedig említést arról, hogy először Bebek Ferenc és fia, György erősítette meg a várat védmúvekkel, illetve látta el hadi felszerelésekkel. A Bebekek nemzetsége ugyanis - nem tudom, a lélek miféle gonoszságából - annyira romlottá vált I. Ferdinánd uralkodása alatt és az azt követő időkben, hogy az új dolgok iránt való törekvés által időről-időre tévútra vezettetett. Vázlatosan előadom az eseményeket, hogy a vár végzete, amelybe földesurai felszították, jobban meg legyen világosítva. Elhagyván tehát Ferdinánd pártját, elsőként Bebek Ferenc állott át fiával, a bűntársává szegődött Györggyel együtt Izabellának, Szapolyai Özvegyének a táborába. Miután pedig a Lengyelországból visszatért királynétól hiába kérte az Erdély fölötti legfőbb parancsnokságot, a visszautasítás miatt haragra gyúlva titokban Budára utazott; majd itt megnyervén egy udvari embernek a hajlandóságát, aki őt módfelett ajánlotta a császárnál, Konstantinápolyba ment. Miután Szolimán különleges jóindulattal fogadta és tanácskozott vele, ő igen ünnepélyes könyörgésekkel Erdélyország hatalommal való kormányzásának a tisztét kérte a szultántól arra az időre, amíg János Zsigmond föl nem serdül.^ A zsarnok a kívánságára meg is adta ezt neki: vagy azért, mert valóban méltónak ítélte Bebek Ferencet a tisztségre, vagy pedig azért, mert szívesen elhitte, hogy ezzel a szokás szerint új lázadások magvát hintette el. Átvette tehát a zászlót, mint jövendő kormányzóságának a jelképét; minőn azonban e hivatalt elfoglalni sietett, Izabella megelőzte. Követeket küldvén ugyanis a szultánhoz, azzal vádolta meg Bebeket, hogy alattomban lázadást szít - ezt a cselszövést azonban titokban tartván, hívta, hogy foglalja el a tisztséget, amelyet elnyert és dicsérte hazaszeretetét, amely arra késztette, hogy ne habozzék magára vállalni ezt az annyira súlyos terhet. Bebek azonban, mivel okos volt és éleseszű, előre gyanította, hogy cselt vetnek neki; ezért amilyen ügyességgel csak tudott, inkább akart újra megbékülni a királynéval, mintsem, hogy az új hatalomból kifolyólag az élete veszedelembe kerüljön. De bármekkora elővigyázatosságot is alkalmazott, nem tudta elkerülni, hogy más ürügyet találva ugyan, végül meg ne gyilkolják. E korszak történetét bőséggel elbeszélik a históriai munkák^ - ezért mi nem is vesszük azt ismét sorra. M III. dekád, X. könyv, az 529. lapon. ( c ) Lásd Bethlen Farkas történeti munkájának a IV. könyvét a 204. lapon, az 1556. esztendőnél. ( d ) Istvánffy ugyanabban a könyvben, a 387. és következő oldalakon; Bethlen az idézett helyen, a 208. és következő oldalakon.
