Rémiás Tibor szerk.: Torna vármegye és társadalma 18-19. századi források tükrében (Bódvaszilas-Miskolc, 2002)
BÉL MÁTYÁS: Torna vármegye leírása (1730 körül)
voknak, a cseheknek és az oroszoknak a különféle fajtái egy nemzetté egyesültek, mind olyan nyelvet alakítottak ki maguknak, amely beszédmód tekintetében megkülönbözteti őket az ugyanazon társnépekhez tartozóktól. E nép szokásai a szlávokéihoz képest bizonyosan nyersebbek, jóllehet nem gorombák. Sőt, a paraszti munkákban a szlávok természetével ellentétben tunyák, s meglehetősen idegenkednek a táncolástól is, amelyet pedig - mint másutt említettünk - a szlávok az élet legfőbb gyönyörűségei között tartanak számon. Ezt a tehetetlenséget azonban a magyarokkal való együttéléstől is kaphatták, akik mdniillik tulajdon természetük által vezettetvén, alig törődnek a paraszti munkákban mással, mint azzal, ami szükséges. Az biztos, hogy nemcsak a ldnézetük, hanem az életnek szinte minden területén a viselkedésük is ugyanolyan, mint a magyaroké. Tudniillik csak keveseknek, mégpedig a tehetősebbeknek a ruházata készült kék színű posztóból; többnyire köpönyeget viselnek: ezt nyakuknak arra a részére akasztják, amely inkább ki van téve az időjárás bántalmának. Azok, akik a csordákat őrzik, szőrös bőrökbe öltöznek. - A magyarok és hasonlóképpen a szlávok is a házakat minden sarokban egymásba eresztékelt gerendákból róják össze és belül agyaggal tapasztják be, hogy se a szél ne fújja át, se pedig a meleg ne illanjon el, amelyet kemény tél idején a begyújtott tűzhelyekkel vagy kemencékkel táplálnak ezekben a fűtött helyiségekben. Seinrniféle kéményük nincsen, csak az ablakok, amelyeknek a környékén az egész helyiséget belepi a füst, amíg a kemencében a tűz meg nem gyullad; s ekkor elérve az ablakokat, azokon keresztül száll ki. IV. § A két nép: a magyarok és a szlávok után az oroszokról kell említést tenni, akiket vagy Szent László győzött le egykoron és szórt szét a településeken szerte Magyarországon, vagy pedig maguktól vándoroltak be ide a Magyarországgal észak felől határos területekről.^) Az is biztos, hogy sokakat hívtak be a szomszédságból a birtokosok, hogy pótolják a pogányok kegyetlenkedései által elpusztított falvak lakosait. Ez a népfaj nyelvét és szokásait tekintve faragatlan, a munkát és a fáradalmakat azonban nagyon jó tűri. Földet művelnek éppen úgy, miként a magyarok, s ezt annyival is gyötrelmesebben cselekszik, amennyivel kedvezőtlenebb fekvésűek jutottak osztályrészükül. Többnyire azonban famunkások, akik a rengeteg erdőségekben mezei gazdálkodáshoz szükséges szerszámokat készítenek és ezeket részint a szomszédos magyaroknak, részint pedig itt is és ott is az évenkénti vásárokon adják el. Jóllehet az ilyesfajta kereskedésből semmi kiváló jövedelemre nem tesznek szert, a fajtájuk szükségleteihez képest azonban eléggé alkalmatosan megélnek így, ámbár sokkal sanyarúbban, mint a magyarok, vagy mint a szlávok. Ha ebben a faragatlan emberfajtában valami méltó a dicséretre, akkor az az, hogy eleget tesznek a földesúri adózásoknak és munkáknak. Nem hiányoznak azonban közülük az olyanok sem, akik az erdei életmódjukból fakadóan az útonállásokba menekülnek bele. Ha tehát valakiket fel kell akasztani gaztetteik miatt, akkor - úgy tapasztaljuk - ezek igen ritkán kerülnek ki a magyarok közül, de már gyakrabban a szlávok és ( e ) Tudiúülik vándorló társaiul szegődtek az Oroszország-szerte hadjáratokat folytató magyaroknak és Árpád engedelméből letelepedtek mindenfelé az egész országban. Lásd az említett Anonymust az idézett helyen, a VIII. fejezetben, a 7. és következő lapokon.
