Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

FÜGGELÉK

függelék kötet utolsó fejezete a gömöri magyarság történetének keserű időszakát mutatja be egy földműves elbeszélése nyomán. Először 1991-ben jelent meg Debrecenben, második kiadása Pozsonyban J. \. 1991-ben, a harmadik ismét Debrecenben 1996-ban, cseh nyelven Prágában 1994-ben, szlovák nyelven Dunaszerdahelyen 1997-ben. Most itt újólag közlöm. Bízom abban, hogy lelkileg közelebb visz bennünket a Trianonban idegen uralom alá került gömöri magyarokhoz. A történet hőse - néprajzi gyűjtésem fáradhatatlan segítője -, kiváló adatközlőm, Horváth Lajos 1904-ben született a Turóc-völgy egyik kisded falujában, Lévárton. A falu lakossága földműveléssel és cserépkészítéssel foglalkozott. Az 1865-ben született apa kiváló fazekasmester volt. Süvétén és Perlácban tanulta a mesterségét. A faluban gyakorlatilag minden férfi értett a fazekasmunkához. A gyermekek a szülők mellett szintén belenevelődtek a cserépkészítésbe. Az 1904-ben született Horváth Lajosnak azonban már nem nyílt módja a mesterség alaposabb elsajátítására. Földjük nem volt, csak egyetlen lehetőség nyílt, a késztermékek fuvarozása. Első útját 14 éves korában tette meg egy másik fuvarossal le a Bodrogközbe. A két világháború közti években, 1927-től kezdődően minden évben feleségével, Hindulák Juliannával együtt fuvarozta és árulta a fazekasok készítményeit Magyarországon, elsősorban a borsodi, abaúji, zempléni, szabolcsi, szatmári és a beregi falvakban. A II. világháború után a magyarországi utak lehetősége megszűnt. 0 és családja a csehszlovák kormány magyarságot megszégyenítő rendeletének értelmében a deportálandók listájára került. így írt nekem erről az időszakról: „1947. január 30-án nagy teherautók jöttek a falunkba 30 fokos hidegben. Katonaság állta el az utakat a faluból ki is, be is. Édesanyám 75 éves, a lányom 16 éves, a fiam 9 éves volt. Jószágunkat és a házunkat ott kellett hagynunk. A kapu nyitva maradt utánunk... Tornaiján tehervagonokba raktak bennünket. Február 5-én érkeztünk meg Ceské Budajovicéba... Később, aki ott meg nem halt, s amikor lehetett, visszaköltözött a faluba, sokan megszöktünk és azután már itthon maradtunk. De a lovaimat már más hajtotta, a tehenemet más fejte. Élelem nélkül voltunk, édesanyám, feleségem és két gyermekem. De bíztunk a jó Istenben. Most már haza érkeztünk, mindnyájan együtt vagyunk őseink földjén, és ez a legfontosabb." Később a nagy megpróbáltatás után elköltözött Lévártról. Tornaiján vett házat. Dolgozott a termelőszövetkezetben, majd a biztosítónál. A fia, Árpád gyermekeivel az elmúlt években a szülőkhöz költözött és Lajos bácsi Juliska nénivel boldogan tanította magyar szóra az unokákat. Nagy örömöt jelentett számára az írás. Élete alkonya felé leírta emlékeit a család múltjáról, falujában és környékén történt eseményeket. Kitűnően emlékezett a népélet minden jelenségére, dalokra és szokásokra egyaránt. Majdcsaknem hetven éves volt, amikor megismerkedtünk. Gömöri útjaimon nagyszerű kísérőm volt. Minden faluban akadt ismerőse, barátja, katonacimborája, s így mindenütt megnyílt előtte az ajtó, az emberek bizalommal fogadtak és ez gyűjtőmunkámban nagy könnyebbséget jelentett. Mivel az országhatár elválasztott bennünket, csak ritkán találkoztunk, azonban levélbeli kapcsolatunk állandó volt. Kérdéseimre készséggel válaszolt, olykor füzeteket írt tele különböző eseményekkel, amelyek az idegen fennhatóság alatti magyarok életének szomorú dokumentumai. (Lajos bácsi munkásságáról két kötetben - Gömöri népdalok és népballadák, Két fazekasfalu Gömörben - is írtam.) Halálának közeledtét megérezte. 1987 karácsonyára írt levelében elbúcsúzott tőlem és családomtól. Szép írását bemutatom: „Kedves Professzor uram és Kedves Családja! Boldogan küldöm ezen Karácsonyi és újévi üdvözletemet. Én azt hittem és majdnem úgy is történt, nem küldhetek maguknak többet Karácsonyi üdvözletet. A nyári hónapok legszebbikét a Rima Szombati majd a szárnyai kórházba töltöttem. Súlyos cirkózát kaptam. Az elmúlt évben leestem a biciklimről. Megütöttem a májamat. Ez kínoz még most is. Azért nem mehettem át Putnokra az ottani Gömöri Múzeum avatásra. Most itthon vagyok és gondos kezelésbe részesít Kedves Feleségem Juliska. Azért úgy érzem, mint ha a színelőadásom függönye lassan gördülne lefelé. Azért elbúcsúzok Kedves Professzor uramtól és családjától. Az én csónakom lassan tán nem is sokára a révbe fut be. Elmegyek egy szebb hazába. Ott nincs szerelem, nincsen féltés. Nincs már onnan visszatérés. Isten álja meg magokat, ezt kívánom szívemből Lajos bácsi." - Elhunyt 1988-ban. - Emlékét gyűjtései, leírásai, beszéde, dalai és balladai a magnetofonszalagon mindörökre megőrzik, mint ahogy mi is megőrizzük, akik ismertük és szerettük Őt.