Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN
Azt mondta neki: Józsi, füts be a kemencébe és rakd be az összes tejesfazekat! Úgy tett. Mikor a fazekak sültek a kemencében, jött az ácsmester: - Mit csináltok tik? Mert az ácsnak égett a teste. Belenézett a kemencébe. Vette a szénvonót, kihúzta mind a tejesfazekakat. Másnap már rendesen adta a tehén a tejet. A lévárti Horváth Lajos szerint a csipketövisnek is volt valami jelentősége, mert amikor Szent György napján kihajtották a teheneket, az volt a falu határán a csapáson (ahol a csorda a legelőre kiért) keresztülfektetve. Azon minden jószágnak át kellett lépnie vagy ugrania. A csapás-út közepébe be volt ásva egy 4-5 literes fazék, amit üszögös tűzzel raktak meg. Erre aztán szárított marhaganéj és 21-féle fű volt elhelyezve és az füstölgött a csapás útjában a kihajtás reggelén. Ez a füst a csordától távol tartotta a rontást és a boszorkányságot. A lefektetett csipkerózsán nem léphetett át a rontás és amikor a jószág azon átment, az már nem árthatott nekik. Ugyancsak Horváth Lajos mondta el a következő gyermekkori emlékét: „Volt egy szegény fazekas ember Lévárton, akinek a tehénkéjét egyszer megrontotta valaki. Hiába adtak neki akármit, nem adott tejet. Az egyik faluban volt egy híres csordás, Oravecz Pesta. Elmentek hát érte gyalogosan a hatodik faluba. El is jött. Bement az ólba, megnézte a tehenet. Majd a tarisznyájából füveket vett ki, azt megfőzette, elvegyítette pálinkás üvegbe és a tehénkébe öntötte. Mondott valami hókuszpókuszt és szidalmazott valakit. Aztán a gazdával fölásatta a küszöböt az ól ajtajánál. Ott valami csontocskát talált a gazda, erre azt mondta, ez volt a rontás. Meghagyta még a fazekasnak, vegyen jó szénácskát, egy kis zabot, és ne erdei avart adjon a tehénkének. Aztán megebédelt, amit rászánták, azt a lajbija zsebébe tette és elment Dereskre, mert ott is kellett gyógyítani. Jobban lett a tehén, mert az öregek azt mondták, az éhség betegség. Kiment a legelőre és a jó füvecskén elfelejtette a rontást. Megjött a teje is. - Ez a csordás úgy 1920-ig volt ilyen gyógyító, akkor jöttek az állatorvosok, akik nem hittek a rontásban." A juhtej A juhtejjel kapcsolatos anyagot a Turóc-völgyben gyűjtöttem. A juhtej táplálkozásban való szerepe az ottani egykori gyakorlatra vonatkozik. A juhokat az év folyamán - május 15-től augusztus 15-ig - háromszor fejték naponta. Úgy tartotta a gazda és a bacsó, hogy „három cseppentés több, mint két cseppentés". A mai szövetkezeti juhászainál csak kétszer fejnek naponta, mert a juhász nincs érdekelve a tejhozam mennyiségében. A juh fejese A fejés időpontja reggel 4-5 óra között, délben 11-13, este 19-20 óra között volt. A fejés az akolyhan történt; ma is ott fejnek reggel 7-8, délután 14-15 óra között. Fönt a hegyekben a legelőn felállított karámban fejnek. A fejést a bacsó vagy a bojtárok végezték. A bacsó felesége nem fejt. Jelenleg a juhász és a felesége fej, vagy más nagykorú személy a családból. A fejőedény neve geleta. Ez dézsa formájú faedény, 20-25 liter az űrtartalma. Fenyő- vagy tölgyfából készítik. A közepén két dongája magasabban kiállt, mint a többi, a kiálló résznél át volt fúrva, a lyukon átdugtak egy somfabotocskát, amelynek az egyik vége vastagabb volt, hogy stabilan rögződjön. Ma már nem hagyományos faedénybe fejnek, hanem műanyag edényeket használnak. A juhok fejese régen úgy történt, hogy a bacsó (számadó) a bojtárjaival az akoly kapujánál a fejős juhokat elkülönítette, elkerítette a dragonávú. Minden fejőnél volt egy nyílás és a fejendő juhok a nyíláson mentek sorban a fejőszékhez. A fejő a karjával elkapta a juhot és a lábánál fogva a geletához húzta. Hátulról fejt, két kézzel a tejet a tőgyéből nyomkodással szorította ki, aztán a csicsiből két ujjával kicsepegtette az utolsó cseppig. Azt a gyereket vagy pulit, aki a fejendő juhokat hajtotta a fej őszékhez, esztrenga hajtónak nevezték.
