Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPI TÁPLÁLKOZÁS HÁROM GÖMÖRI VÖLGYBEN

fölött forgatva lassan megsült a saját zsírjában. Sütés közben a bőrén bicskával sávokat vágtak. Kívülről is megsózták és a sávoknál szépen kidudorodva, az egész pirosra sült. A Turóc-völgyben a borz (Mêles mêles) felhasználására vannak adatok. Főleg ősszel fogták a zsírjáért. A borz élve kellemetlen szagú állat, de a zsírja kisütve szagtalan és jó ízű. A borz lyukakban, sziklaüregekben tanyázik. Ha a szükség úgy hozta, kiszemelték a lakhelyét és ősszel deszkaládából készített csapdában könnyen zsákmányul ejtették. Vidékeinken elég ritka madárnak számított a fácán, viszont a foglyok (Perdix perdix) szerették ezt a környezetet. Télen sokat össze lehetett fogni. A vadszilvásokban, hófújta helyeken, falusi kerítések mellett különféle madárfogó eszközöket állítottak fel. Úgy emlékeznek vissza, hogy 1929-ig nagyon sok fogoly élt itt, de az akkori kemény tél teljesen kipusztította az állományt. A fogolyhúst ugyanúgy hasznosították, mint a csirkét, kirántva vagy tejfelesen második fogásra fogyasztották. Különösen jónak tartják a levesét, melyet régen is a csirkehúslevessel azonos módon főztek. A fiatal varjú- (Cornus frugilus)

16 és szarkafiókát (Pica pica) kiszedték a fészekből, és megsütve ették. A kopasz varjút hosszú vékony rúddal kilökdösték a magasra rakott fészekből, megölték és megtisztították, majd a parázson megsütötték. A vadgalamb (Steptopelia turter), a sas (Accipiter nusus) és a sárgarigó (Turdus philomelos) is keresett csemege volt, míg nem tollasodott be. Ezeket a madárpecsenyéket már tojáson sütve fogyasztották. Ősszel még a fenyőmadár, a közismert fenyőrigó is sorra került. Borókabokor alatt hurokkal fogdosták össze, hazavitték, megkopasztották forró vízben, mint a csirkét. Ezután minden egyes madarat zsupszalma tüzénél leperzseltek, földarabolták és tojásos pépben meghengergetve pirosra sütötték a dudus serpenyőben. Az idősebbek emlegették, hogy a mátyás szajkót (Garrulus glandarius) és a csókát (Coleus monedula) is keresték kopasz korában. Télen kedvelt csemegének ígérkezett a vadkacsa. Olyan meleg forrásokban tanyázott, amelyeknek a vize nem fagyott be. Hurokkal fogták meg. Itt teszünk említést a vadmadártojásról. A varjú- és a szarkatojás volt a legnépszerűbb. Természetesen nem fogyaszthatták rendszeresen, csak ha rábukkantak. Dombi Lajos alsószuhai gazdálkodó említette, mint saját élményét, hogy valamikor lóherét kaszált, s véletlenül elvágta a nyakát egy fogolynak. A fészekben 28 darab tojás volt. Délben hazavitte és megsütötték rántottának. Sokkal jobban ízlett neki, mint a tyúktojás. A gömöri kenyér A múlt század második felében a gömöri kisparaszti gazdaságok fő szemesterményéhez a rozs, az árpa, a zab és a kukorica tartozott. Közülük kimondottan kenyérgabonának a rozs számított, amelyet az országnak ezen a tájékán fontosságára való tekintettel gabonának vagy életnek ismert és nevezett a tájnyelv. A váltás a századforduló környékén indult el, amikortól egyre nagyobb területeket vetettek be búzával, az alföldi síkság kenyérgabonájával. Előbb a Szuha völgyében kezdődött meg nagyobb arányú termesztése, majd (a búzatermesztés akkori kedvező jövedelmezősége miatt) az északabbra fekvő vidékeken, így a Turóc-völgyben és a Csermosnya mentén. Viszont ezeken a vidékeken sohasem szorította ki teljes mértékben a rozs termesztését. így a gömöri paraszti nép legfőképp gabonalisztet használt a kenyérsütéshez. Ha csak gabonája volt, akkor abból sütötte az ünnepi kalácsot is. Búzalisztért nem ment a boltba. Ugyanakkor ráfigyelt arra is, hogy a nagyobb településeken élő iparosok, kereskedők és tisztviselők ünnepek alkalmával búzalisztet vásároltak. A parasztgazdaságok legelemibb feladata az volt, hogy megtermeljék családjuk részére az egész évre szükséges életet, hogy a kenyérnek valót biztosítsák. Cséplés után megnézték, hogy mennyi gabona kell kenyérsütésre és főzésre, mennyi vetőmagnak, és mennyi jut eladásra. Amennyiben nem tudták biztosítani az egész évi kenyérnek valót, elmentek résziben dolgozni, ha kellett, falujuktól távol eső tájakra is. Őket nevezték képeseknek. A gömöri képesek lejártak az Alföldre aratni, csépelni, ritkábban még a szé76 Vö. Ecsedi István: A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása. A Déri Múzeum Néprajzi Osztályának Ismeretterjesztő Közleményei, 5. Debrecen, 1935. 88.