Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

INTERETNIKUS ÉS REGIONÁLIS KAPCSOLATOK GÖMÖR NÉPI KULTÚRÁJÁBAN

zésnek számos alkalma volt. A híres perlászi ácsok készítették Deresken, Lévárton és Licében is az épületek tetőszerkezetét. Hasonlóképpen ilyen kontaktusa volt a magyar falvaknak a kövi szlovák mesterekkel. A kövi, a lévárti és a dereséi lakosok között egyébként a piacozás révén is állandó jellegű volt a kapcsolat. A század első évtizedeiben a lévárti és dereséi magyar napszámosok a kövi szlovák gazdáknál vállaltak a nyári időszakban munkát. A vegyes lakosságú falvakban a kontaktus még szorosabb volt. így pl. amikor Rákos mellett vasbányát nyitottak, a Rákosbánya néven alakult telepen szlovák és magyar családok együtt laktak. Magyarul és szlovákul egyaránt beszéltek és daloltak. Az összeházasodások révén pedig a néphagyomány egész területén mélyült a kapcsolat. A kapcsolatok különböző formáit és alkalmait bőséggel sorolhatnánk. A néhány példa nyomán minden bizonnyal érzékelhető, hogy a gömöri magyarok és a szlovákok között megnyilvánuló ún. gazdasági kapcsolat mellett a kulturális érintkezés is nyilvánvalóan jelentős volt, amely a hagyományra mindkét félnél rányomta a bélyegét. Az interetnikus kapcsolatok történeti vizsgálatánál természetesen a gömöri németek sem hagyhatók figyelmen kívül. Itt kapcsolódik a problémakörbe a kolonizáció kérdése. A Kárpát-medencében élő magyarok folklórjával, illetőleg a szomszédos népekkel való interetnikus kapcsolatot illetően mindenekelőtt a kiváló etnológus, Róheim Géza megállapítását idézem: „Ha figyelembe vesszük, hogy a magyar néphit szempontjából a közvetlen átadó a döntő és, hogy a magyarság az európai elemeket csak szláv forrásból vehette, továbbá az egyes szláv nyelvű szomszédnépek külön kimutatható hatását, az adatoknak oly túlnyomó tömegét kapjuk, hogy egyáltalában nem túlzás, ha röviden azt mondjuk: a magyar néphit szláv néphit." Ezzel a megállapítással Róheim Géza lényegében azt akarta kifejezni, hogy a magyarság a hiedelmeit, szokásait stb. illetőleg annak egy jelentékeny részét a környező szláv népektől vette át, sajátította el. A magyar hagyomány kutatói hosszú időn át megelégedtek a kapcsolatoknak a kimutatásával. Saját kutatásaim, megfigyeléseim nyomán úgy látom, hogy az interetnikus kapcsolatok vizsgálatakor a kolonizációs kérdéseket előtérbe kell helyezni. Ennek eredményeként számos szokással kapcsolatban megállapíthattam, hogy a magyar hagyomány szlávnak tartott rétege, de legalábbis annak döntő hányada nem átvétel, hanem eredendően szláv, másképpen: magyarrá lett szláv hagyomány. Ugyanezt mondhatjuk más idegen (román, német) kapcsolatra vonatkozóan is. Azaz tehát: az idegen hagyomány jelentékeny része a szokáshordozókkal, az aktív és passzív cselekvőkkel együtt vált magyarrá, anélkül, hogy átadásról, illetőleg átvételről beszélhetnénk. Azonban ebből a már magyarnak mondható hagyományból a szokásnak vagy más folklór jelenségnek a további terjedése az átadás-átvétel kérdéseit veti fel. A Kárpát-medence területén a 12. századtól a 18. századig jelentősnek mondható kolonizációk történtek. A telepesek magukkal vitték kultúrájukat, amely nyomán egy-egy terület hagyományát új vonásokkal gazdagították. Közismert tény, hogy egy-egy táj népcserélődése a helyi hagyományban is cserélődést, alakulást eredményez, illetőleg a népcsoport helyváltoztatása egyben kultúrájának módosulását vonja maga után. A folklórhagyomány vizsgálata, elemzése során a probléma akkor merül fel, ha a kutatás során olyan jelenségre figyelünk fel, amely idegenből való átvételt tételez fel. És ilyenkor nyomban az átadás-átvétel irányát keressük, azt, hogy melyik néptől milyen közvetítéssel került át a kérdéses motívum. Legtöbbször nem gondolunk arra, hogy a jelenség a kolonizáció révén alakult ki. Az eredeti lakhelyétől távoli területre települt lakosság kultúráját - különösen ha egy tömbbe került - megőrzi. Ezért igen gyakran, ha egy-egy etnikumra jellemzőnek tartott kulturális elemet fedezünk fel az etnikai területtől távol, áttelepülésre jogosan gyanakodhatunk. Ezt egy rendkívül figyelemre méltó példával világíthatom meg. Arad megye területén fekvő Pécska lakossága a török uralom után Gömör megyéből települt. Két évszázaddal később folklórjukból egy haja, gyöngyöm, haja refrénü gyermekjátékdal került lejegyzésre. A környező területeken ez ismeretlen. Azonban a gömöri hagyományban még a közelmúltban is ismeretes volt, Bartholomaeides Ladislaus is említi ezt a játékdalt, amelynek a szlovák refrénje: Hója, d'und'a, hója. Ennél a pontnál pedig eljutottunk a nyelvcsere kérdéséhez. A településtörténet kutatói közül többen rámutattak már arra, hogy a Kárpát-medence területén évszázadok folyamán szlovák nyelvű falvakból magyar nyelvű falvak, magyar nyelvű falvakból szlovák nyelvű falvak alakultak. Román, német, szerb, ukrán és más nemzetiségű településekkel kapcsolatban hasonlóan történt nyelvcsere. Tudunk pl. a Kárpát-medencébe települt bolgárok magyarrá, illetőleg románná válásáról is. A nyelvhatárok menti lakosság nyelvcseréje közismert. Valójában most nem erről beszélek, hanem azokról a népcsoportokról, amelyek az anyahazától több száz, esetleg több ezer (pl. a svábok, szászok)