Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN

A mieink az ércek körül folytatott munkák legnagyobb részét azonban a vasra fordítják, amit a földből előhoznak és nagy mennyiségben kovácsolnak. Vasbányája van Rozsnyónak és a betléri birtoknak Nadabula, Hencko, Alsó-Sajó, Gócs és Oláhpatak helyeken, a csetneki uradalomban; vasat bányászik Topsche, Rédova, Felső-Sajó, Kobelár, Ochtina, Csetnek, Sebespatak, Rekenye. A szomszédok is mind bányásszák a Zeleznjk hegyet. A Taxo-i bányákban sem hiányzik a vas. Egyébként a gömöriek valamennyi vasmühelyét, állandókra és időszakosakra kell osztani. Azok a vasat mély erekből és szétterültekből, ezek többnyire a felszín alatt fekvő halmokból nyerik (346-347. p.). Az ásványoknak és az érceknek a föld belsejéből való kiemelésében és keresésében a mieink a következő elvet követik. Amikor az, aki magának bányahelyet választott, az ércügy elöljárójának, akit a hegyek mesterének neveznek, bejelenti azt, engedélyt kell kérni, amit két rhénus forintot letéve kap meg. Ezt az engedélyt írásba foglalva Muthangnak nevezik. EL József császár az ilyet csak abban az esetben rendelte el kiadni, ha a bánya eredménnyel való müvelésének kétségtelen reménye áll fenn. Maguk a bányák elv szerint és a hely fekvése alapján mind függőlegesen, mind vízszintesen vezethetnek, valamint mindkét oldalra, végül az erős kősziklához érve, gerendákkal támasztják alá. Ami ezekből kikerült, azt kis kocsikkal tekerő hévérekkel és csörlőkkel vonszolják a napvilágra. A bányák vizeinek elvezetésére és elfolyására csatornákat ásnak, vagy pedig vízeresztő gépeket alkalmaznak, amilyeneket Topschan és Alsó-Sajón lehet látni (348. p.). A vas feldolgozására szolgáló műhelyeink háromfélék. Az első félét tüzes masszának hívják, kiváltképp a németektől hallható Hochöffen-nek, mivel legnagyobb az olvasztó kemencéjük, amelybe a nyers ércet bele szokták dobni, és formátlan vasat Husz-nak, helyesebben gusznak nevezett ércdarabokat ad. Ezekben a műhelyekben készítenek és csinálnak néha serpenyőket, mozsarakat is, melegítő kályhákat, golyókat, harangokat, egykoron kétségtelenül hadi ágyúkat is. A vas darabokat a tűzbe helyezik, és pöröllyel nagyobbra nyújtják. A műhelyek másik fajtája kisebb számú, de az előbbihez hasonló kemencét bír, ezenkívül nagyobb pöröllyel és tűzhellyel vannak felszerelve. Ennek a műhelynek a tűzhelyét Blaufeuer-nek szokták nevezni. Ami az ilyen kemencében megolvad, formátlan vas, a mieink Csangának nevezik. A harmadik fajta műhely kisebb kalapáccsal van felszerelve, elöl lévő tűzhelyéről Streckhammernek nevezik (349. p.). Vannak ezenkívül olyanok, amelyek kis kalapácsok, kaszák, lapátok és kapák készítésére megfelelőek, körülbelül nyolc, így az összes vas műhelynek és kemencének, amelyek tűzhelyekkel és háromféle kalapáccsal vannak felszerelve, a száma kétszáz körül mozog. Ha ezt végiggondoljuk, Gömör várát és a hozzá tartozó vidéket egykoron is valóban el lehetett ezekről a műhelyekről nevezni, és ma is méltán kapja az elnevezést a gömöri járás lakóinak egyetértésével (350. p.). A munkásoknak, akik ezekben a műhelyekben izzadnak, jeles a számuk. Tudniillik, ha miként a szénbányászokat, úgy is mellőzzük, akik az ércek vagy a szén előhozatalával foglalkoznak, az első fajtájú kemence hat embert, a második hármat, a kalapácsok közül pedig mindegyik kettőt-kettőt igényel, ez a szám néha meg szokott duplázódni, hogy amikor ezek pihennek, azok dolgozhassanak. Ebből következik, hogy itt a gömöri kohókban körülbelül ötszáz ember foglalkozik vas megmunkálással. Ezeket senki sem tanította a mesterségre, mindent a használatban és a gyakorlatban tanultak. Ezen lakosoknak rendeletekkel és szabályokkal a bányászat és kémia alapjainak és alapszabályainak átadása és tanítása, az ásványtan nincs elrendelve és szabályozva. De egyáltalán nem vezeti a mieinket az ilyesféle rendeletek iránti kívánság. Tudniillik nincs is iránta vágyakozás. Innen van aztán az, hogy nem ritkán a dolgok és feladatok kárára tévednek. Csodálatra méltó, sőt káros is az, hogy az ásványok és fémek itteni művelői a mesterségek vándorlással való finomítását nem követik. Pedig kívánatos lenne, hogy akik ezeken a vidékeken ásványokat keresnek, vagy vaskohójuk van, gondoskodnának maguknak olyan férfiról, aki a bányászatban és a kémiában igen jártas, akinek kétséges esetekben tanácsát kérhetnék. Könnyen lehetne azok közül, akiket bányászoknak nevezünk, egyet az akadémiákra és a bányászati alapokban kiművelésre küldeni, a tudományokban és tapasztalatszerzésben kiválóan felkészülhet megfelelő bérrel ellátva a közjavára alkalmazni. Most azok bérét soroljuk elő, akik vaskovácsolással foglalkoznak. A fémbányászat, ha hetente fizetik 2 vagy 3 forintot esetleg másfél forintot kap. Azután szokták fizetni a bányászott érc mennyisége szerint, amelyet köböllel vagy súllyal határoznak meg. Ebben az esetben, ha kegyes szerencse dolgozik, naponta lehet forintot szerezni, ha ellentétes, több héten keresztül semmit sem kap. Akik a bányászok közül a bányákban dolgoznak, gyakran ölenkint mérik a munka értékét, ami pedig a kő minősége szerint különbözik, így többnyire 15 és 40 Rhf között mozog (351. p.).