Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPRAJZ BARTHOLOMAEIDES MONOGRÁFIÁJÁBAN

terület - alsó és felső - közötti különbségeket, eltéréseket Bartholomaeides következetesen hangsúlyozza. Még arra a nagyon érdekes jelenségre is felfigyel, mely szerint a felső részeken - azaz a szlovákoknál - a nemesek is szívesen foglalkoztak földmüveléssel, ugyanakkor az alsóbb részeken a magyar nemesek - inkább „henyéltek", a tehetősebbek földjeit béresek, cselédek, szolgák művelték. A 18-19. század fordulóján háromnyomásos földművelés volt. Két részt bevetettek, egyet ugaron hagytak. Bizonyos területeket azonban minden évben műveltek, elsősorban a kenderés a lenföldeket. A megfelelő talajelőkészítés érdekében a földet kétszer, a hegyi területeken háromszor is megszántották. Ez utóbbi helyeken a rét lényegesen nagyobb területű, mint a szán'tóföld. A szántóföldet istállótrágyával javították. Általános gyakorlat volt, hogy a juhokat karámok közé terelve, a mezőt - a kaszálókat is juhtrágyával tették termékennyé. A fő termények a következők voltak: búza, árpa, rozs, zab, köles, tatárka, borsó, lencse, csicseriborsó, cirok, len, kender, bab, répa, krumpli, uborka, dinnye, tök, tönköly. A búzát és a rozsot sarlóval aratták, az árpát és a zabot kaszálták. A cséplést géppel végezték, vagy lovakkal, illetőleg ökrökkel nyomtatták. A terményt magtárakban, néhol vermekben tartották. A példákból jól kiviláglik, hogy a hegyi területeken a földművelés kevés haszonnal járt. Nem termett annyi búza és más szemes termény, amennyi pusztán a családok szükségletére elegendő lett volna. Ezért a szükséges mennyiséget vásárlással szerzik be. Ezzel szemben az alsóbb járásokban lényegesen több termény termett a házi szükségletnél, s a felesleget vásárokon értékesítették. Ebben nagy szerep jutott a cserekereskedésnek is. Az erdők nagyarányú fogyatkozásáról sajnálattal ír Bartholomaeides. Különösen nagymérvű a fák irtása ott, ahol bányák vannak. A tűzifához és az építkezéshez szükséges fához korlátlan mennyiségben - legtöbb helyen szabadon - hozzájuthattak a lakosok. A 18. század végére, a 19. század elejére annyira megritkították - sok helyen szinte teljesen kiirtották - az erdőket, hogy a hatóságok a faházak helyett a vályogházak építését szorgalmazták. A fák hasznosításában főleg az asztalosműhelyeknek volt jelentős szerepe. De eredményesen működtek a kerékgyártó és kocsigyártó műhelyek is. (Az erdőkről: PaládiKovács Attila: i. m., E. Kovács László: Favágók, cserhántók... Debrecen, 1990.) Az erdei fák ültetésével a falvak nem törődtek. Annál nagyobb volt a gyümölcsfák iránti vonzalom. Rendkívül nagy szorgalommal ültették és gondozták a gyümölcsfákat. Almások és szilvások Gömör egész területén voltak. A besztercei szilva volt a legkedveltebb. Az almafajták közül a sóvári és az ún. boszniai volt az általános. Különösen híresek voltak a cseresznyések. Ezek közül kiemelkedtek a sajógömöri, a balogi, a pádári és a jolsvai cseresznyéskertek. Gyümölcsfákat az utak mentén és a mezők bizonyos részein is ültettek. Gömör alsó és középső részein a szőlőművelésnek is nagy múltja volt. A gömöri parasztok és földbirtokosok állattartásában első helyen szerepel az ökör (szarvasmarha), ezt követi a ló, a sertés és a juh. Bartholomaeides virágzó állattartásról ír, mondván, hogy mind a sík, mind a hegyes vidék kiválóan kedvezett az állattartásnak, a földmüveléshez az ökör és a ló nélkülözhetetlen volt. Az ökör a többi nagyállathoz képest kétszeres arányt képviselt. A jobbágyok és a parasztok elsősorban ökröt tartottak, ennek a tartása lényegesen olcsóbb, mint a lóé. Az istállóban télen, illetőleg nyáron a szabadban való tartása egyaránt általános volt. Igénytelenül táplálták. Zabszalmával és árpaszalmával etették, valamint ezeket szénával vegyítve adták az állatoknak. Tisztán szénával csak azok etették az ökröket, akik jómódúak voltak és akik eladásra „feljavították".