Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

EGY VERSELŐ FÖLDMŰVES: DOMBY LAJOS

Egy verselő földműves: Domby Lajos A

népi verselőkre, parasztköltőkre az irodalomtudomány művelői sokkal korábban felfigyeltek, mint a népköltészet kutatói. Szépíróink közül többen megemlékeznek róluk. Eötvös Károly írja: „Falusi paraszt költők egész serege sorra szed s megénekel évenként minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról házra viszik; - ha megtetszik, sokan maguknak leírják vagy leíratják, a szép részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállítják. Száz meg száz készül évenként. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések, felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer változatban. Csak össze kellene gyűjteni valahára." Az idézet a folklorista számára fontos megfigyelést tartalmaz: a parasztköltőket nem hagyhatjuk figyelmen kívül a népdalok, a népi epika, a versbetétes szokások vizsgálatánál. A terjedelmes históriás költemények és a pár soros köszöntő rigmusok szerzőit egyaránt kereshetjük a földműves verselők között. A népi verselőket gyakran nótafa elnevezéssel illették a múlt századi, e század eleji közlemények. Azonban ez a fogalom a folklór irodalomban a jelentős dalrepertoárral rendelkező, kiváló előadói képességű individuumra szűkült le. A népi verselőt nem véletlenül nevezték nótafának. A verseket írók rendszerint kiváló dalosok is voltak, s gyakran saját költeményeiket is valamilyen nóta dallamára írták, s azokat alkalomadtán eldalolták. Jól mutatja ezt az az adat (1866), amely a „népköltemények kezdeményezőinek" tekinti őket: „A Nagy-Kunságon kérdezősködés után a népköltemények kezdeményezőiről következőket hallottam: Vannak nóta fáik, kik minden dalt tudnak, s csak hozzájuk kell menni, s azok mindenféle dalra megtanítanak. Igen szép gondolatnak tartom a nóta-fa elnevezést."

2 Egy évvel korábban (1865) hasonló említést találunk a nótafákról: „Minden falunak, városnak megvan a maga nóta fája, ki egyre dalol, mint a pacsirta, hű kifejezője a nép érzelmeinek, megéneklője a különösebb eseményeknek. Ilyen H. M. Vásárhelyen az öreg nótás Szabó Pál bácsi, ki majdnem fél század óta dalol a vásárhelyi népnek."

3 Később Vetró Lajos Endre megírta, hogy több mint kétszáz versét gyűjtötte össze: „...mindenről verset írt, amit látott, amit hallott, ami a városban történt, ha az neki tetszett és figyelmét vagy a lelkét megragadta. Balladát, búcsúztatót, gúnyverset és dalokat, vagyis ahogy itt nálunk mondják: nótákat."

4 Szabó Pál földművest nótafának nevezték a városban, s ez is azt mutatja, hogy a költő, versíró fogalma helyett a népi közösségekben a nótafa megjelölést használták, s minden valószínűség szerint ennek nyomán került e fogalom a szakirodalomba, elsősorban a kiváló dalos megjelölésére.

5 A verseket író „népi egyénekre" a szakirodalomban a legkülönbözőbb terminológia alkalmazását látjuk. A kutatók - többnyire tetszés szerint - népi verselő, népi költő, népköltő, parasztköltő, paraszt1 Eötvös Károly: A balatoni utazás vége. Budapest, é. n. (1909), 207-208. 2 Varró Sándor: A népköltemények kezdeményezőiről. Hazánk s a Külföld, II. 1866. 492-493. 3 Török Károly: Magyar alföldi népszokások. Hazánk s a Külföld, I. 1865. 572. Ugyanez: Török Károly: Magyar alföldi népszokások. In: Magyarország Képekben, I. 1870. (Szerk.: Nagy Miklós), 187. 4 Vetró Lajos Endre: Nótafa. Magyar Nyelv, V. 1909. 176-177.; Megemlékezett róla Kiss Lajos is: Vásárhelyi hétköznapok. Budapest, 1958. 174. L. ott további hivatkozást. 5 Csefkó Gyula nótafáról írt cikkében nem szerepelnek az általunk idézett korai adatok, mint ahogy A magyar nyelv történetietimológiai szótára (II. 1023) nótafára vonatkozó legkorábbi adata is csak: 1891. Elfogadható Csefkó Gyula véleménye, amely szerint a nótafa népnyelvi terminológiából vált szépirodalmi és szaktudománybeli műszóvá, elsősorban a kiváló nótázó, daloló ember megjelölésére. Csefkó Gyula: Nótafa, szárazfa, mesefa. Ethn., XLI. 1930. 114-116. így használja Móricz Zsigmond is: „Az ecsedi láp környéke, a Tiszahát, a Túrhát, az Érmellék, a Nyírség mind daltól zeng. Gacsájban, Nyírmeggyesen, Irinyben, Nagypaládon, Magosligeten, mindenfelé találni »nótafákat«, akik egysorjában két-háromszáz dalt tudnak végig elmondani, s aratáskor, töréskor, dörzsölöben, fonóban, reggeltől-estig és estétől világos kivirradtig szól a nóta, napról napra, hétről hétre, akár ismétlés nélkül:" Móricz Zsigmond: Szatmár vármegye népe. In: Szatmár vármegye (Szerk.: Borovszky Samu). Budapest, é. n. 273.; A folklór irodalomból 1. pl.: Vargha Károly: Találkozásom egy nótafával. Népünk és Nyelvünk, X. 1938. 96-102.; Solymossy Sándor: Népdalgyűjtés, mesegyűjtés. Ethn., XXV. 1914. 282.; Vikár Béla: A magyar népköltés remekei, I. Budapest, é. n. XII—XIII.