Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ ÁLLATTARTÁS HIEDELMEI ÉS GYÓGYÍTÁSI ELJÁRÁSOK A TURÓC VÖLGYÉBEN

Mágikus állatkihajtás Szent György napján A bajelhárító, állatvédő rítusok etnológiai szempontból klasszikusnak tekinthető pompás példájára bukkantam Lévárton. Ennek az összetett, több elemből álló rítusnak a gyakorlásába a falu egész közössége bekapcsolódik. Állatvédő közösségi rítusnak tekinthető. Évről évre ismétlődő cselekvés volt Szent György-napján, a csordakihajtás hagyományos alkalmával. A rítus az állatok első kihajtásával kapcsolatos európai hagyománykörbe kapcsolódik (vö. Szendrey Á., Ethn. 1959.). A tehéncsordát minden esztendőben először Szent György napján (április 24.) hajtották ki, függetlenül attól, hogy a legelő megfelelő volt-e a legeltetésre. A kihajtást minden állattartó háznál készülődés előzte meg. Bár a szertartás fő irányítója, rendezője és végrehajtója a csordás volt, de a cselekménysorozatban a gazdák, gazdaasszonyok egyaránt részt vettek. A kihajtást megelőzte a csapás elkészítése. A csapás a legelőre vezető út, „ahol a csorda ráhajtódott a legelőre", amit úgy kellett biztosítani, hogy az állatok ne menjenek be müveit területre. A csapást a gazdák évről évre megújították, javították, megerősítették. A kihajtás előtt ezt elvégezték. Ez a mezőőrnek, a kerülőnek különösen érdeke volt, a munkájához is hozzátartozott, ezért a csapás megújítása után az áldomást ő fizette. A jelenlévők a kocsmába mentek, iszogattak és beszélgettek. Jó alkalom volt az állattartó gazdák közös gondjainak a megbeszélésére. A csordás Szent György-nap hajnalán előkészítette a csapásbejárót az állatok fogadására. Csipkerózsaágakkal terítette le azt a helyet, ahol a csorda „rátaposott" a legelőre. Az ágakat egymáshoz erősítette úgy, hogy az állatok a lábukkal ne tudják széthúzni, s mindegyik átmenjen azon a helyen. A gallyakra keresztben, a csapás egyik oszlopától a másikig láncot helyezett, a két végét az oszlophoz lakatolta. Két szélre és középre a két oszlop közé, a csipkefagallyak alá a földre cserépfazekakat ásott. Ezekbe a következő „szereket" tette: száraz marhaganéi, amelyet 12-féle szárított fűvel és 12-féle szárított falevéllel kevert össze. A fazekak aljára üszköt (parazsat) tett és arra a keveréket, hogy füstöljön. A csordás a kihajtás napján ünnepi ruhába öltözött. A falu végére ment úgy tíz óra tájban. Trombitájával a legkedvesebb nótáit fújta. Amikor a gazdák meghallották a trombitaszót, egymás után sorban engedték ki a teheneket az utcára. A gazdák, gyakran a gazdaasszonyok is ballagtak az állatok után, kísérték végig a falun, ki a legelőre. Az állatok sorban átmentek, átugráltak a lelakatolt láncon és a füstölgő csipkeágakon. Ezzel az egész legeltetési időre megvédték az állatokat minden bajtól, gonosz lények ártalmaitól, különösképpen a teheneket megrontó boszorkányoktól. Szent György-napján csak rövid ideig volt kint a csorda a legelőn. Az alatt a gazdaasszonyok elvitték a kihajtót a csordásnénak. A kijáró tehenek számának megfelelő mennyiségben tojást, lisztet és zsírt vagy szalonnát tettek egy cseréptányérba. Díszes szakajtókendővel letakarták és úgy vitték az ajándékot végig a falun. Az így összegyűlt naturáliákból a csordásné estére rántottát készített. A rántottaevésre hivatalosak voltak a gazdák és az elöljáróság. Az italról közpénzen a mezőőr gondoskodott. A csordás és a jószágtartó gazdák együtt nótáztak. Akkor indultak haza, amikor a bakter az éjfélt dudálta a csordás háza előtt. A szokást a két világháború között, a harmincas években még megtartották. A mai időkben - mondják a régi gazdák - már csak emlék a csordás és a trombitaszó.