Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

A lányhoz járás napja a szombat és a vasárnap volt. Hétfőn nem illett, szerdán és pénteken pedig egyenesen tilos volt a legénynek a lányos házhoz menni. A lányhoz járásnak Deresken és Lévárton sajátos kezdete volt. A legények bandában nótázva mentek a falun végig. A kiszemelt lány házába betértek. Ezt az udvarlást kezdeményező legénnyel előre megbeszélték. Távozáskor a leány a kapuig kísérte a legényeket. Ott az a fiú, aki udvarolni akart, a távozó társaitól hátramaradt és megkérdezte a lánytól, hogy elmehet-e máskor is. Ha a leány beleegyezett, azután a legény már egyedül ment. Az a legény, aki már valakinek udvarolt, más lányos házhoz nem mehetett. A lányos háznál a becses legényt szívesen fogadták. Mindig a szobában ültették le, csak télen abban a közös helyiségben, amelyben fűtöttek. Rendszerint megkínálták valamivel, kaláccsal, itallal vagy gyümölccsel. A szülők - különösen az anya - megfigyelték a legény magatartását, hogy viselkedik, hogy beszél, milyen a szavajárása, mond-e csúnya szavakat, figyelmes-e, tiszta-e stb. A közvetlen megfigyelést az ismerősöktől, falubeliektől való információkkal egészítették ki. Ha a leánynak és a szülőknek is megfelelt a legény, akkor szívesen látták a háznál, becsesnek tartották. Ilyenkor azt mondták a faluban, hogy a lánynak, legénynek van már szeretője. Ennek látható jele is volt. A leány rozmaring bokrétával vagy csipkés kendővel megajándékozta a legényt, aki azt az ünnepi kabátjára tűzte, illetőleg a felső kis zsebben hordta. A szívesen látott udvarlót a leány a kapuig kísérte. Ott sokáig, néha éjfélig beszélgettek. Rendszerint az anya figyelmeztette a lányt, többnyire így: „Meg ne fázz, lányom!" Erről már tudta a lány, hogy búcsúzni kell és be kell mennie a házba. Ha a szülők nem látták szívesen a legényt, ilyenkor valamelyikük csak kikiáltott: „Meddig tartja azt a lányt az ajtóba?!" Ha a leány sem fogadta szívesen az udvarlást, akkor a legényt nem kísérte ki. Csak valamelyik szülő tette be utána a kaput. Az udvarlás ideje alatt a fiatalok együtt kettesben nem sétálhattak a faluban, csak akkor, amikor már jegyben voltak. A párválasztás már a serdülőkorban lévő ifjak életében is előtérbe került. Játékos formában kifejezésrejuttatták egymás iránti vonzalmukat. Erről a kiéneklő dalok árulkodtak. Egy példa: Ki a zsidónak nem köszön, Atal esik a küszöbön. Lám, te Julis nem köszöntél, A küszöbön átal estél. De gyön Lajos majd megöl. Adna Isten lassú esőt, Hozná össze mind a kettőt. A lányok sorban egymás kezét fogva magukat riszálva mentek és daloltak. A vezérlány a sort ott vágta el, ahol az a leány haladt, akinek a nevét kiénekelték. Az ilyen megnyilvánulásokra a szülők mindig felfigyeltek, mert az a fiatalok érzelmi kötődését már jelezte, s egy bekövetkezhető udvarlás és párválasztás első jelének lehetett tekinteni. Kötő, kommendáló A párválasztásban gyakran fontos szerep jutott a kötő, illetőleg a kommendáló személyének. Kommendálónak azt nevezték, aki leányt ajánlott a legénynek, a leánynak pedig legényt. Ennek Deresken és Lévárton kötő asszony volt a neve. Az ajánlásokkal, kommendálásokkal szinte kizárólag idősebb, tapasztaltabb asszonyok foglalkoztak. A feladatuk az volt, hogy a leány vagy a legény családjának a megbízásaiból puhatolják ki a kiszemelt legény vagy leány családjától, hogy hajlandóságot mutatnak-e és milyen feltételekkel az ifjak házasságkötésére. A megbízó családtól a munkájukért lisztet, zsírt, szalonnát vagy más természetbeni adományt kaptak. A kötő vagy kommendáló asszony gyakran a bába vagy a fonalfelvető volt. Ezek mindenkihez járatosak voltak, sokfelé megfordultak és a széles körű ismeretség révén jól tájékozottak. Gyakran csak látogatóba mentek egy-egy házhoz, anélkül, hogy felfedték volna szándékukat, tájékozódtak, s majd csak a megbízó utasítására mondták el jövetelük célját. Előfordult, hogy ezek a személyek felkínálták a szolgálatukat. Elmentek oda, ahol szükségesnek vélték a kommendálást, a felek közötti közvetítést és a