Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

AZ EMBERÉLET FORDULÓINAK SZOKÁSAI LÉVÁRTON ÉS DERESKEN

Korai házasságkötés, vénlány, öreglegény A házasságkötés ideje mindkét nemnél hagyományosan kialakult életkorhoz és helyzethez kapcsolódik. Az ettől eltérő házasságkötés nem illeszkedik megfelelően a közösségi rendbe. A leányok a 16. életév betöltése előtt csak a legritkább esetben mentek férjhez. Az ilyen házasságot mindkét fél részéről igyekeztek a szülők megakadályozni. A korán férjhez ment lányról elterjedt, hogy bizonyára gyermeke lesz. Mondták azt is, hogy bővérű, „begyulladt a pendele", nem tud várni. De ugyanakkor sajnálkoztak is: gyereklány - gyerekasszony, gyereknek - gyereke lesz. Kivételt jelentett, ha egyéb körülmények indokolták a korai házasságkötést. De az első és második világháború idején a legény hadba vonulása miatt kötöttek házasságot. Ezzel egyrészről a legény és a leány egymáshoz kapcsolódva a két család rokonságba került, másrészről a házas embernek más katonai elbírálásában lehetett reménykedni. A két család rokoni kapcsolatának az egymáson való segítésben volt jelentős szerepe. A korán férjhez ment leány kikerült a barátnői köréből, ugyanakkor őt még gyermeknek tekintették az idősebb menyecskék. Evek teltek el, amíg asszonybarátai lettek azok a korábbi lánypajtások, akik utána, két-három vagy négy-öt év múlva mentek férjhez. Azt a fiút, aki még nem volt katona, nem tekintették házasulandó legénynek. Udvarolni nem járhatott, házasságkötésre nem gondolhatott. Ha mégis ilyen tervvel a szülő elé állt, azt mondták neki: „a tojáshaj még a seggeden van, majd a katonai szolgálat után választhatsz magadnak feleséget". A leány korai férjhez menetelénél sokkal nagyobb problémát okozott, ha nem ment férjhez. A 25 éves leányt már vénlánynak tekintették. A vénlányságnak több oka lehetett. Volt, aki válogatott, sem egyik, sem másik legény nem tetszett neki, s addig válogatott, amíg azután hoppon maradt. Ha a jómódú leánynak szegényebb legény szeretője volt, s ahhoz ragaszkodott, előfordult, hogy a szülők miatt nem jött létre a házasság, s így a leány a vénlányok sorába került. A jómódú leány azonban vénlány korában is kapott férjet. A vénlányságot előidézhette a lány betegsége, testi fogyatékossága és - bár kisebb mértékben - a csúnyaság. Amikor az egy korosztálybeli lányok egymás után férjhez mentek, fogyatkozik a lánybarátok köre. Ha a csoportból csak ketten maradnak, vagy már csak egy lány van férj nélkül, megmarad az egymáshoz járás, a közös sétálgatás, a bálozás, s így a leány azon veszi észre magát, hogy elszigetelődött, magára maradt, vénlány lett. A vénlány a szülői házban maradt, s egy idő után fogadta az asszonyok közössége. Az idős szülőknek ápolója, gondozója lett. Segített a testvéreinek, azok gyerekeinek a nevelésében részt vállalt. Rendszerint több keresztgyermeke volt, akik mind szeretettel vették körül, s így teljessé vált az élete, s kevésbé érezte a hátrányát annak, hogy nem ment férjhez. Az öreglegény helyzete némileg másképp alakult, mint a vénleányé. A legényt, ha idejében nem nősült meg, kevésbé zaklatták, mint a pártában maradt leányt. A vénlegény vagy öreglegény jelzőt életkora szerint is sokkal később kapta, mint a vénleány. Csak 30—35—40. életéve körül kezdték emlegetni, hogy bizonyára már nem nősül meg, vénlegény marad. Az agglegénynek a közösségi életben semmi korlátozása nem volt. Mindaddig járt kocsmába, bálba, mulatni, szórakozni, amíg kedve tartotta. Amikor a kortárs barátai megnősültek, a házas emberek körébe került, s lényegében megmaradtak a legénybarátai. Munkaereje révén teljes jogú tagja volt a közösségnek. Csak az idősebb kor jelentett problémát, amikor már kevésbé bírta a munkát, beteg lett vagy teljesen magatehetetlen. Mivel nem voltak gyermekei, a testvéreire, rokonaira szorult. Az ilyen állapot azonban többnyire sok keserűséget okozott, mivel rendszerint nem kapott olyan gondoskodást és ellátást, mintha felesége, gyermekei lettek volna. Igaz, ezzel kapcsolatban olyan vélemények is elhangzanak, hogy egy idegen többet ér e tekintetben, mint sokszor a gyermek vagy a testvér. Gyermekáldás A házasság legnagyobb adománya és öröme a gyermek. Nemcsak utódot és munkaerőt jelent, hanem öregkori támaszt és gondviselőt is. A gyermekáldásra, a gyermekek számának a megtervezésére családonként vagy egyedenként a legritkább esetben került sor. A „tervezést" a jobb módú családoknál, a középparasztoktól fölfelé egy hagyományos „norma" irányította, amely a gazdasági érdekekkel függött össze. A gyermekek számában társadalmi és gazdasági különbségektől függően eltérések voltak. A szegényebbek körében rendszerint nagyobb volt a gyermekáldás. A cselédeknél, zselléreknél, iparosoknál