Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK
- Nem kell nekem a kondásház - válaszolt csendesen az öreg -, megvettem a Losonczy Lászlóféle házat, abban fogok én lakni a családommal. Tíz évig volt kondás, de se azelőtt, se azután nem volt olyan pásztorember a faluban, mint Virág Ignác. János bácsi köménymagos levese Csert hántottak az emberek a dubicsányi erdőn. Az asszonyok vitték az ebédet. Az egyik sóskalevest füstölt disznóhússal, a másik bablevest füstölt csülökkel. Ki mit. Szuhai János bácsi felesége, amikor bontotta ki az ételhordót, így szólt az urához: - Jaj, Jánoskám! Nem kaptam tejfelt a sóskás 1ère, hát keménymagos levest hoztam. Tudnivaló, hogy a köménymagos leves a leggyengébb étel. Meg János bácsi unta is már nagyon. Elvette az asszonytól az ételhordót, s csak annyit mondott: - Voltál már kemény is, voltál már magos is, legyél már alacsony is! - és messzire eldobta. De azért jóllakott, mert a második fogás túróslángos és káposztáslángos volt. Meg aztán Julcsa néni egy liter bort is elővett a kosárból. Kendők a templomtornyon Nálunk, Alsószuhán 1910. május utolsó vasárnapján tették fel a gombot a templom tornyára. A falu gazdasszonyai kendőket ajándékoztak az ács és a bádogos mestereknek. Száz kendő volt, amit a gombra kötöztek és úgy húzták fel a torony tetejére. Urbán Mihály egri legény volt a bádogos segéd. Mint a macska, úgy mászott fel a torony tetejére a bevert kapcsokon. Ott a pipán keresztbe tette a lábát és várta, hogy menjen a gomb. Tizenkét tiszta fehérbe öltözött leány hajtotta a csigát, s a gomb a kendőkkel szépen emelkedett a magasba. Amikor felért, Urbán Mihály az árboc tetejére illesztette. A kendőket lengette a szél, a nép meg hurrázott. Urbán Mihály három poharat és egy üveg bort vett elő a kabátjából. A poharakat egymás után megtöltötte. Az első pohárnál ezt kiáltotta: - Éljen a haza! A másodiknál: - Éljen a király! A harmadiknál: - Éljen az egyház! A poharakat eldobta. A sírköveken törtek százfelé. Ment azután lefelé. Lent egy gyerek kérdezte: - Segéd úr! Ki hozza le majd a kendőket? - írunk nekik majd egy szép rózsás levelet, azután lejönnek sorba mind! A fösvény asszony Még gyerek voltam. Mentünk négyen fiúk az iskolába. Úgy 1956-ban történhetett. Megállított bennünket egy öregasszony. - Gyerekek, tegyétek le egy kicsit a tarisznyátokat, oszt hányjátok ki a disznó alól a ganajat. Adok nektek cukrot. Megörültünk, hogy kapunk cukrot. Kihánytuk a ganajat, még a hídlás alját is kipucoltuk és meg is ajjáztunk a disznónak. Vártuk az ajándékot. Jön az öregasszony. Hoz a kezében egy szem kockacukrot. Eltörte négyfelé. Mi megköszöntük illedelmesen, azután elmentünk. Az iskoláig csendesen mentünk. Ott megszólal Varga Laci: - Pusztuljon ki a vén fösvénynek még a magja is! Ki is pusztult. Senkije se maradt. A sírját is már úgy benőtte az akácfa surján, hogy nem lehet megközelíteni. Míg élt, úgy gondolta, örökké él. Ha dűl, szaladunk Jablonkai János bácsi kutat ásott Dövényben. Igen omladozott az oldala. Az asszonyok ott sopánkodtak. - Jaj, János bácsi, bedűl az oldala... - Ha dűl Szuha felől, szaladunk Nyárád felé! Ha Nyárád felől dűl? Akkor meg Szuha felé szaladunk - mondta nyugodtan János bácsi. Aztán szívta tovább az egyenes szárú pipáját és mosolygott a bajusza alól.
