Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

tok követik itt egymást. Ez a vegyes anyag sok tanulságot nyújt ahhoz, hogy minél szélesebb keresztmetszetet kapjunk a parasztság, a népi közösségek szórakoztató műfajáról. Talán éppen ezek a példák világítják meg leginkább az érdeklődés szélső pólusait a trufától a viccig terjedően. Némelyik történetnek szinte poénja sincs, de a helyzetbe való beleélés kellemes izgalmat kelt. A népi közösségekben nem szükségszerű a harsány kacagás, a kirobbanó nevetés, még kevésbé a hahotázás, mint ahogy az a polgári körökben egyenes kívánalom, ha adomát, viccet mesélnek. Ha a nem népi közösségekben a hallgatóság a sztori befejezésekor nem „robban", s csak sima mosoly keletkezik, akkor az előadó szégyenkezik, s úgy véli, rossz a történet, a csattanó nem megfelelő, avagy a bemutatás rosszul sikerült. Pedig a műfaj a funkcióját a finom belső derű kiváltásával is eléri, mint ahogy arról megfigyeléseink tanúskodnak. Ide soroltuk a politikai jellegű, s talán inkább már a vicc műfajába tartozó rövid történeteket. Feltűnő, hogy a paraszti közösségekben aránylag kevés a politikai témájú sztori, vicc. A „kulák" időszakban, az erőszakos téeszesítés idején a politikai fordulatvárás jellemezte a falusiak érdeklődését. Az elmúlt négy évtizednek talán ez volt az egyetlen olyan periódusa, amikor a politika a mindennapok beszédtémája volt. A nyugodt, békés, konszolidált viszonyok között, amikor a falu soha nem tapasztalt magas életszínvonalra került, a rendszer támogatása, elfogadása teljesen egyértelmű, s mivel a falusi közösségek számára a jólét, a boldogulás a politikával egyenlő, az ezzel való tréfálkozásra, viccelődésre, a szórakoztató műfaj által nyújtható kritikai lehetőségre sem szükség, sem igény nem nyilvánul meg. A mindennapok világpolitikai eseményeire a falu nem reagál olyan gyorsan és intenzíven mint a város - elsősorban értelmiségi - lakossága. Erre a közösségi alkalom sem adatik meg falun a munkaidő, s általában a munka eltérő ritmusa miatt. Amikorra pedig egy „világpolitikai" tréfa, vicc a folklórba bekerülhetne, aktualitását s egyszersmind funkcióját veszti. A téesz-viccek a közvetlen élmény hatására keletkeztek, illetőleg olyan témák kerültek szóba, amelyeknek a hátterét, miliőjét ismerték, s így az az érdeklődésre bizton számíthatott és ez a csattanó, a poén sikerét eleve biztosította. Több téesz témájú vicc országosan elterjedt (pl. A téesz nyúl meg a maszek nyúl). Figyelemre méltó, hogy a kulák nem negatív figuraként, hanem csavaros eszű gazdaként jelenik meg (Az se bolond, aki hallgat, így nem, de amúgy igen). A politikai tájékozatlanságukról egyébként önmaguk mondanak ironikus véleményt (Fordulat a politikában). A népéletnek, a falu közösségi kapcsolatainak, munkaalkalmainak számos tréfás, humoros szituációja szolgál beszédtémául. Egy-egy érdekesebb történetet azután gyakran felidéznek, amint a történéstől időben távolodnak, a sztori elveszti az egyedi jellegét, s egyre inkább az adomák világába kerül. Igen gyakran közismert adoma-motívum szolgál egy-egy helyi eset csattanójául, vagy éppenséggel arra talál ki az előadó egy hitelesnek tűnhető történetet (A húgyos fiú bosszúja, Az állatorvos meg a huncut bojtár, Hej, nadrágom, nadrágom, Megcsalta az istent). Megfigyelhető, hogy olyan paraszttémájú viccek is elhangzanak, amelyek nem a népi közösségekben keletkeztek, hanem a vicclapokból, kabarékból kerültek a szájhagyományba. Ezeket az álparaszti stílusról könnyű felismerni (Aranyér, Pénzt nem lát a mama, Kérek egy jegyet, Hogy vagytok, Juliska?). A felülről való szállomány kiváló példája a népi adomakincsben A szerencsés koma címen közölt dialógus. A párbeszéd a magyar nyelvterület több pontján feljegyzésre került. Gömöri területeken dramatizált formában is bemutatták. A népi változat előképe a klasszikus irodalomig követhető. A néphagyományba való alászállás elsősorban a ponyvanyomtatványok és a kalendáriumok révén történt. A kalendáriumi példák és a népi változatok hasonlósága nyomán nem kétséges, hogy a néphagyomány forrását a kalendáriumokban és a nép közé került nyomtatványokban találjuk meg. A tréfás történet párbeszédes formája szinte önként kínálta a bemutatás, az eljátszás lehetőségét is. Az alászállás és a folklorizálódás útja gördülékeny volt. Az eltérések egyáltalában nem érintik a történés lényegét, a párbeszéd felépítését, a fokozatos haladást a csattanóig. Nagyszerűen fogalmazott „irodalmi" szerzemény, amely a folklórba könnyedén bejutva élénkítette és gazdagította a néphagyomány szórakoztató műfajait. A néphagyományban így kerülnek egymás mellé a rövid életű helyi esetek, viccek a sok száz éves klasszikus vándor anekdotákkal, betöltvén a legfontosabb feladatot: a szórakoztatás funkcióját. Pikáns versezetek, pajzán találósok, tréfás síriratok, falucsúfolók A népi szórakoztató műfajok sorában rendkívül kedveltek a kétértelmű rigmusfélék, a jól-rosszul rímelő, versnek nem, inkább csak versezetnek nevezhető szövegek. Ezek a mélyen „irodalomalatti" versezetek, nóták igen gyakran nem is kétértelműek, nem egyszerűen csak sejtetve szólnak, hanem egészen pontosan nevén nevezik a szexualitással összefüggő szavakat és cselekményeket. A pikáns versezetek csoportjába soroltak közül több alighanem szokatlannak tűnik, s vaskosságával, obszcénnak látszó jel-