Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

ADOMÁK, TRÉFÁS TÖRTÉNETEK

kaírók beszámolnak. Ebben az időben újabb cigánycsoportok érik el Európát. Ez lényegében a törököknek a Balkánra való behatolásával egyidejűleg történt. A cigányok európai vándorútjukon a keresztény vallás zászlója alatt kértek és kaptak engedélyt a hatóságoktól. Magukról azt vallották, hogy Egyiptomból jönnek és keresztény zarándokok. így mindenütt barátságos fogadtatásban volt részük. Nemesi, főúri személyektől oltalomlevelet kaptak, melynek birtokában szabadon mozogtak. Történelmi tény, hogy pl. Zsigmond császártól is kaptak oltalomlevelet. Egyáltalában nem csodálható, hogy a cigányok élve az európai országok vezetőinek és kezdetben minden valószínűség szerint a népeinek is a bizalmával, könnyen, akadályok nélkül is rendkívül rövid idő alatt Európa legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel. Amilyen gyorsan megszerezték, éppen olyan gyorsan elvesztették a cigányok az európai országok bizalmát. A vendégszerető fogadtatásból rövid idő alatt kitiltás, kiutasítás lett, sőt, üldözésükre, erőszakos megsemmisítésükre komoly intézkedéseket hoztak. A 16. században a cigányokat már nem tekintették zarándokoknak, vallásos keresztény embereknek. Mindezt csalásnak minősítették és csakhamar törvényen kívül helyezték őket. Nyugat-európai dekrétumok egyenesen előírták, megkövetelték a cigányok pusztítását. A törvényen kívüli helyezésük, mint ahogy ez pl. I. Lipót császár rendeletében két alkalommal is megerősítést nyert, magával hozta a legkülönbözőbb helyi kegyetlen megtorlásokat. A cseh királyságban rendelet szerint a cigány férfiakat ki kellett végezni, a nőket és a gyerekeket megkorbácsolni, fülüket levágni és az országból elűzni. VI. Károly császár 1721-ben súlyosbította ezt és elrendelte, hogy a cigány nőket is öljék meg. A cigányok elűzése és kegyetlen módon való kiirtása Magyarországon korántsem volt olyan méretű, mint a nyugati országokban, sőt bizonyos tekintetben a letelepedett cigányok azonos jogokat élveztek a helyi lakossággal. Magyar királyok (Mátyás, László) oltalomleveleinek birtokában jelentős lélekszámú cigánycsoport telepedett le, amely főleg kovácsmunkával, szénégetéssel és különféle mesterséggel, rézművességgel stb. tartotta el magát. A letelepedés és a rendszeres munka lehetőséget adott arra, hogy a cigányokat megadóztassák. Mindez természetszerűleg hosszú folyamat eredménye volt és tulajdonképpen csak a 18. században került erre sor. 1723-ban Pozsonyban magyar helytartótanács alakult, amelynek az volt a feladata, hogy vizsgálják meg a cigányokkal kapcsolatos problémákat. A fő törekvés az volt, hogy a cigányok letelepedjenek, termelő munkát végezzenek és adót fizessenek. Mária Terézia és II. József több rendeletet bocsátott ki a cigányok letelepedésével, munkába állításával, megadóztatásával stb. kapcsolatban. A cigányok magyarországi és európai fogadtatásából joggal következtethetünk arra, hogy gyakorlatilag évszázadok kellettek ahhoz, hogy a tágabb értelemben vett nagyközönség, a jobbágyok-parasztok, a városi polgárság és értelmiség körében a tréfás elbeszélések hőse legyen, olyan alak, aki köré kedves, humoros történeteket szőnek, és aki voltaképpen sokkal inkább pozitív, mint negatív töltésű szereplő. A cigányokat szerepeltető adomák zömében a cigány jellegzetes, karakterisztikus alak. Igen figyelemre méltó, hogy a cigány mint irodalmi figura teljesen más egyed, hős, típus, mint a valóságban, a társadalmi, közösségi életben létező cigány. Ha a cigány adomahősként lép elénk, már szinte előre derülünk, s olyan képzeteket vált ki az elbeszélő cigányra utaló bejelentése, amely mögött egy sajátos figura jelenik meg, aki valamilyen tréfás, mókás cselekmény szereplője és akin jól szórakozunk, illetőleg, aki megnevettet bennünket. Csendes, jó, okos, ravasz, olykor szánakozást keltő és szinte mindig a hallgató vagy az olvasó szimpátiáját élvező személy. Ezzel szemben a való élet cigánya évszázadokon át és - sajnos - máig hatóan bizonyos ellenérzéseket, fenntartásokat, a legkülönbözőbb negatív vonásokat tartalmazó előítéletet vált ki. Vagyis valójában - véleményem szerint - az anekdotákban megjelenő alak nem a cigányságra jellemző típusként jött létre, hanem az a képzelet szülötte, az adomák világában termett figura, mint pl. a „magasabb" irodalomban a romantika minden kellékével felruházott álparasztok, Göre Gábor-alakok. Természetesen azonban az adomahősöket nem lehet a cigányságtól teljesen elvonatkoztatni és a hallgató a történetet gyakran valamely valóságos esemény variánsaként tekinti. Ilyenek pl. a lopással kapcsolatos adomák. Habár tudjuk, hogy zömmel vándor anekdoták ezek, mégis úgy tekinti a hallgató, mintha egy-egy eset akár a saját környezetében történt volna. Nyilvánvalóan azért, mert hallomásból, vagy konkrét tapasztalatból ilyen „élménye" a közösség legtöbb tagjának volt. Amíg ez azonban a valóságban rendkívül nagy ellenszenvet, a még oly kis cselekménnyel szemben is durva megtorlást, gyakran kegyetlen bosszút váltott ki, az adomák eseteit kedves báj lengi át, s szinte elismeréssel adózunk a cigány hősnek, aki leleménnyel, furfangos ötletességgel elemel, megszerez a maga számára valamit (A cigány meg a plébános órája, A cigány meggyónja a káposztáit, Cigány a szalonnával, A cigány meg a libák, A cigány meg az egylábú liba, a cigány meg az adakozás).