Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
MONDÁK, LEGENDÁK, ÉLMÉNYTÖRTÉNETEK
Megmondanám a királynak magának, Adjon pardont és kegyelmet a tizenkét huszárnak. Amikor befejezte, döbbent csönd lett a színházban. Ferenc Józsefnek gyorsan lefordították, hogy mit dalolt a csodaszép színésznő. A király intett Blaha Lujzának, hogy megértette és megadja a kegyelmet. Lett erre nagy öröm. Tapsolt a közönség, minden színész a színpadra ment, az egész színház ünnepelte és éljenezte a királyt, meg Blaha Lujzát is. A fenti szájhagyományból való történetnek „irodalmi" legendája is ismert. Az Új Tükör Küldjön egy képet rovatában Cenner Mihály tollából megjelent egy cikk, amelyben a szerző megtörtént eseményként, lényegében „történeti" pontossággal írja le Blaha Lujza pardon-kévését. Eszerint 1883-ban (pontosan június 6-án) a budapesti Népszínház együttese vendégszerepelt Bécsben. A Theater an der Wien színpadán mutatták be A piros bugyellárist. A társulat tagjai útközben tudták meg, hogy tizenhárom (!) magyar katonát, akik Galíciában teljesítettek szolgálatot, lázadás miatt halálra ítéltek. Blaha Lujza a második felvonás kezdetén a császár páholya felé fordulva „térdre vetette magát és a Verd meg Isten a gőzkocsi kerekét kezdetű dalt a saját maga által rögtönzött szöveggel, összetett kézzel és könnyezve énekelte": De szeretnék a királlyal beszélni, Kérő szóval kegyes szívét elérni, Felséges úr, tudom nagy a hatalmad, Pardont kérek tizenhárom magyarnak. Az esemény tovább úgy történt, amint a szájhagyomány is tudja. A szerző szerint azonban a társulat semmibe vette az etikettet, mert a császár jelenlétében vállukra kapták Blaha Lujzát, aki megmentette tizenhárom fiatal honfitársa életét. „Ehhez hasonlót a színháztörténelem még nem jegyzett fel!" - fejeződik be a cikk (1983. 27. sz.) Valóban nem jegyzett fel, mert ilyen esemény nem is volt. A legkülönbözőbb forrásokban sem találtunk a történetre vonatkozó adalékra. Ezt a - mondhatjuk világraszóló - mentési akciót a Blahaéletrajzok föltétlenül megemlítenék, de nyilvánvalóan a színháztörténet is nagy sikerként emlegetné. Levéltári kutatás szükséges ahhoz, hogy az eset hitelességével kapcsolatban végleges megállapítást tegyünk. A megpokrócolás általános gyakorlat volt. Remarque E. M. Nyugaton a helyzet változatlan című könyvében is szó van arról, hogy a katonák a kegyetlen altisztjükön pokrócolással töltik ki a boszszújukat. Ami pedig a Blaha Lujza „saját maga által rögtönzött" dalszöveget illeti: változatai széles körben ismeretesek voltak a magyar néphagyományban, pl.: De szeretnék a császárral beszélni, De még jobban szobájába bemömmi, Mögmondanám császárnak magának, Lányokat is sorozzon katonának. (Száján) A népdalok aktualizálása közismert. Éppen a dal kapcsán tanulságos idéznünk a következő változatot, amelyben Kossuth szerepel: De szeretnék a Kossuthtal beszélni, De még jobban szobájában sétálni, Megmondanám én a Kossuth Lajosnak, Hány forint az adója a magyarnak! (Nagykőrös) A huszárokkal kapcsolatos változat is minden bizonnyal az eseménykor (hangsúlyozzuk: ha az eset a huszárokkal valóban megtörtént!) aktualizálódott, s az sem lehetetlen, hogy Blaha Lujza is dalolta (de nem a királynak!). A levéltári, hadtörténeti források átvizsgálása nyomán a történetre vonatkozó fenti adatok megváltozhatnak. Ez azonban folklorisztikai szempontból kevésbé jelentős. A gömöri példa jól mutatja a legendák születését. A történeti néphagyomány gazdagabb lett egy múltat idéző szép elbeszéléssel.
