Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK

A hagyományozódással kapcsolatban megállapítható - s ezt már sokszor hangsúlyozták a kutatók -, hogy az egymást váltó generációk között a dalkincsben lényeges minőségi különbség figyelhető meg. Ez elsősorban az ún. archaikus dalok, dallamok háttérbe szorulását, eltűnését, ill. a műdalok, népies dalok előtérbe kerülését jelenti. Szükségesnek látszik, hogy itt az arche-állományról külön is szóljunk. Véleményem szerint a múlt század második felében még olyan ideális közösségről beszélhetünk, amelynek dalkincsét egészében az arche-csoportba sorolhatjuk. Jól bizonyítják ezt a 19. századi, 20. század eleji népi kéziratos daloskönyvek, amelyekben olyan nóták is fennmaradtak, amelyeket népdalgyűjtő nem jegyzett le. A 19. századi népdalgyűjteményekbe természetszerűleg a legszebbnek ítélt dalok kerültek. Azonban már az Erdélyi által szerkesztett gyűjteménybe is nagyszámú olyan dal került (ez a szöveg alapján is megítélhető), amely az akkori kor divatját tükrözi, s amelyet olyan szállománynak lehet tekinteni, ami minden időben érte és érheti a néphagyományt. A nyomtatott és kéziratos gyűjtemények egyaránt jól bizonyítják, hogy a tényleges értelemben vett arche-anyagoknak mindig volt és van olyan rétege, amely egy adott szakaszt, egy átmeneti állapotot tükröz. Nagyon lényeges annak a hangsúlyozása, hogy éppen ez a réteg mutatja meg egy hagyomány hátterét, voltaképpen egy közösség ízlését, befogadását, mozgását, kitekintését s kapcsolatát az egész társadalommal, talán úgy is mondhatnánk: a mindenkori nemzeti kultúrával. A dalkincs szekunder rétege állandó mozgásban, változásban van, ez cserélődött mindig újabbal, kornak, ízlésnek, hatásnak stb. megfelelően. A minőségi romlás csak ott és akkor kezdődik, amikor ennek a hatása olyan erőssé, intenzívvé válik, hogy az arche-csoportot teljesen háttérbe szorítja, elsorvasztja. Úgy gondolom, hogy az általános következtetések levonásánál elengedhetetlenül fontosak azok az adatok, amelyeket az informátorok, az aktív és a passzív dalosok nyújtanak. Az elmondottakhoz szeretnék a következőkben mélyebb helyszíni vizsgálat alapján a Turóc-völgyéből, közelebbről Lévártról való példákat említeni. Ezek az adatok egy közösséghez kapcsolódnak, de lényegében némi lokális eltéréssel Gömör egész területén hasonló adatokat gyűjtöttem. Az egy közösségre való konkretizálás nemcsak a hitelességet erősíti, hanem a hagyományban való tájékozódás mélységét is növeli. A daltanulásra, nótafákra, dalolásra, hagyományozódásra stb. vonatkozó megfigyeléseim Lévárton számos új adalékkal egészítik ki a korábbi vizsgálatokat. Különös figyelmet fordítottam a gyermekek daltanulására, az indíttatás kérdésére. Egyöntetű vélemény szerint a gyermeket a beszédre való tanítással egy időben imádkozni és dalolni tanították. Úgy tartották: „a dal fontosabb volt az imánál is". Különösen a lányokkal kapcsolatban tekintették lényegesnek a daltanulást. A pesztunka volt a dalok első tanítója. A gyermek pesztunkája többnyire a nagyobb testvér, rokon gyermek vagy a nagyszülő volt. Szükséges itt egy megjegyzés. A gyermekek kezdetben több egyházi éneket ismertek, illetőleg tanultak meg, mint dalt. Ez részint azzal magyarázható, hogy a gyermekek a szülővel lényegében már iskoláskoruk előtt jártak a templomba, részint pedig azzal, hogy bizonyos alkalmak (elsősorban a karácsonyesti kántálás, betlehemezés) énekeit a gyermekek - mint a szokás résztvevői - korán elsajátították. Azok a gyermekek, akiknek nem volt pesztunkájuk, csak öt-hét éves korban kezdtek ismerkedni a dalokkal, játék közben a többiektől. A játszó többnyire a falu szélén a Turóc partján, olykor a faluban, a Turóc hídján volt. A húsvétot követő vasárnaptól, az ún. fehérvasárnaptól kezdődően mehettek a gyermekek a játszóba. Ilyen alkalmakkor jelen voltak a nagyobb, az ún. süldő lányok (10-15 évesek), akik a kisebbeket pesztunkálták. Feltűnő azonban, hogy a suhancok vagy inasok (12-15 éves fiúk) nem vettek részt ezeken a játszókon, csak a náluk kisebbek, azaz az egészen gyermek fiúcskák. így a daltanulásnak ezen a kiváló alkalmán, ahol a nagyobb lányok tanítóként, hagyományátadóként szerepeltek, a fiúk egy csoportja már elmaradt a hagyomány bizonyos rétegétől, azaz a játékdalok megtanulásától. Ezt a gyűjtés során szerzett tapasztalat is igazolja. A férfiak a gyermekjátékok dalaiból meglepően keveset ismernek. Többnyire csak a pesztunkálás idejéből maradt dalokat idézik fel, vagy olyan játékdalokat, amelyek teljesen közismertek, amelyeket már felnőttkorukban a gyermekektől gyakran hallottak. Az asszonyok, éppen ellenkezőleg, bőséggel tudnak gyermekjátékdalokat, s ez a tudásanyag az imént említett játszóval, a nagyobb gyermekek kisebbeket való pesztunkálásával hozható összefüggésbe. Ez a hagyományban funkcionálisan őrződött meg, míg az előzőnél lényegében nem beszélhetünk hagyományról, csupán szekunder ismeretanyagról. Ugyanakkor szükséges azt is megjegyeznünk, hogy a nők dalkincsének is van szekunder rétege: elsősorban a katonadalok és az olyan nóták, amelyek a kocsmai mulatónóták körébe tartoznak. A legények daltanulási alkalmai némileg különböztek a leányokétól. Mindenekelőtt a katonaság időszakajátszott fontos szerepet a férfiak dalkincsének alakulásában. Ezt már sokan hangsúlyozták, s tapasztalataim alapján ennek helyességét megerősíthetem. A katonaságnál jelentősen gazdagodott az a dalanyag, amelyet hazulról vittek magukkal a legények. Sajnos, nem mindig előnyére. Szám szerint sok új nótával