Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK

a második világháborút követően is egy ideig - feltételezhetően a rétegződés nagyobb volta miatt a népdal és a műdal közötti különbséget az előadók és a hallgatók, az aktív és a passzív dalismerők még kellően érzékelték, az utóbbi évtizedekben már olyan nagy mértékű az egybefonódás, hogy a népdal és a műdal (magyar nóta) között több száz adatközlöm közül senki nem tudott különbséget tenni. A magyar nótákkal ma már a nagyszülők dalait dalolják, s méltán tartják őket réginek, hagyományosnak, mindenki által ismertnek, voltaképpen népinek és jónak. így válik érthetővé a magyar nótát dalolok népi megítélése. A jó dalos közösségi megítélésénél szót kell ejtenünk arról is, hogy e tekintetben egy-egy faluban gyakran megoszlanak a vélemények. Több faluban megfigyeltem - egy alkalommal külön is vizsgáltam -, hogy a megkérdezetteknek csak harminc százaléka említette ugyanazt a dalost, a többiek a legkülönbözőbb személyeket jelölték meg jó dalosként. A vizsgálat során azt állapítottam meg, hogy az egyéni véleményeket nagymértékben befolyásolja a visszaemlékezés, egy-egy alkalom eseménye, a hallott nótással kapcsolatos érzelmi megnyilvánulás, továbbá az életkor vagy a különböző rétegekhez tartozás (pásztorok, parasztok, iparosok, bányászok stb.) miatti lazább kapcsolat. Figyelemre méltó, hogy a jó dalos a népi közösségekben rendszerint azt jelenti: jó hangú. A dalolási alkalmakon (fonó, kocsmázás, legfontosabbként a lakodalom stb.) a jelenlevők közösen dalolnak, s ilyenkor elsősorban az „érces", az egészből kiemelkedő, a többnyire másokat is túlszárnyaló hang tűnik ki. S ezzel összefüggésben szólok a mennyiségi kérdésről. Nem bizonyos ugyanis, hogy a jó hangú dalos sok dalt ismer, és elképzelhető, hogy a „gyengébben szóló" nagy dalkincsnek lehet a birtokosa. Erről számos esetben meggyőződtem. Ehhez kapcsolódik az aktív, ill. a passzív tudásanyagú személyiség kérdése is. A népdalgyüjtők sokszor találkoznak olyan esettel, amikor az alanyt - többnyire nőt - nem lehetett dalolásra bírni, holott közismert volt jó hangjáról, dalismeretéről. Csakhogy közben változott a közösségi helyzete, férjhez ment, anya lett, olykor már nagyanya stb., és a dalolásban való részvétele bizonyos korlátokba ütközött. Az egykori aktív dalosból passzív anyaghordozású dalismerővé, dalőrzővé vált. Az aktív és a passzív fogalmat nemcsak a dalolás tényével, hanem a dalanyag ismeretével összefüggésben is említhetem. Megítélésem szerint ez rendkívül fontos kérdés az egyedek, ill. a közösség dalismerete tekintetében. Vizsgálataim nyomán azt állapítottam meg, hogy a falu felnőtt tagjainak nyolcvankilencven százaléka egyedenként is ismeri mindazt a dalanyagot, amit a legkiválóbb nótafa előad. Csakhogy a kiemelkedő dalos tudása aktív, a dalokat folyamatosan elő tudja adni, azaz él benne a zenei hagyomány, a közösség nagy többsége pedig csak a sokszor, többnyire a minden alkalommal elhangzó dalokat tudja szólóban előadni (ennek száma gyakran nem is kevés). Mihelyt valamilyen alkalommal egy nagyobb közösség van együtt, s nótázásra kerül sor, az együttes dalolás nyomán a passzívan ismert dalok is felelevenednek, s az egyén a közösséggel együtt aktív szereplővé válik. Azt hiszem, nem túlzok, ha ez esetben valamiféle kollektív ismeretanyagról beszélhetünk. És itt föltétlenül szólnunk kell az egyéni és a kollektív tudás összefüggésében az egy falura, ill. annak közösségére jellemző dalhagyományról. Ugyancsak helyszíni vizsgálataimon alapul az a megállapítás, hogy egy-egy kiváló „nótafa" lényegesen nagyobb daltudással rendelkezik, s az imént említett kollektív ismeretanyagot is túllépi, esetenként más-más arányban, de - adataim szerint - húsz-huszonöt százaléknál nem nagyobb mértékben. Ez a százalék kevésnek tűnhet, azonban ha pl. három-négyszáz dalt tekintünk általánosan ismertnek egy közösségben, akkor a húszszázalékos eltérés azt jelenti, hogy egy kiváló nótafa hatvan-nyolcvan dallal tud többet, ez pedig már jelentős eltérésnek számít. Tekinthetjük-e a kiváló egyedek által előadott zenei anyagot az egész közösségre jellemzőnek? A válasz erre nyilvánvalóan nemleges. Sajnos azonban csak teljes felméréssel állapítható meg, hogy mi az eltérés az egyéni és a közösségi ismeret, hagyomány között. A gondot itt voltaképpen az jelenti, hogy a nagy repertoárral rendelkező dalosok dalkészletüknek az imént említett részét más környezetből, más közösségből (katonaság, summásság. vásározás stb.) vették át, sőt olykor - és ez nem is mindig derül ki - ponyvanyomtatványról, daloskönyvből applikáltak szövegeket ismert dallamra. És ami a leggyakrabban előfordul - gyüjtőutam során számos gondot okozva - a más faluból, más területről származó kiváló dalos individuumok zenei anyagában mutatkozó különbség. E problémakör pedig magában hordozza a hagyományvándorlásnak, az átadás-átvételnek, a daltanulásnak a kérdését is. Mielőtt erről szólnék, utalunk a kötetben szereplő dalosok repertoárjának a kérdésére. Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy gömöri gyüjtőutam során számos dalosom egyenként mintegy kétszázötven-háromszáz dalt, volt, aki ennél jóval többet dalolt. E számban természetszerűleg benne szerepel mindaz, amit egy individuum hagyománnyá befogadott: népdal, műdal, alkalmi köszöntők, kántálok (egyházi jellegű énekek). Joggal felvetődhet a kérdés, hogy: 1. nem lett volna-e célszerű egy kiemelkedő „nótafa" dalkészletét közzétenni? 2. egy individuum dal-, ill. dallamanyaga