Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)
NÉPDALOK ÉS NÉPBALLADÁK
A mezőgazdasági munkák sorában a legnagyobb népmozgást az aratás hozta. A szlovákiai területhez tartozó falvakból az első világháború előtt és néhány évig a második világháború alatt az Alföld felé irányult a migráció. Azok a szegény családok, zsellérek, akik nem kaptak munkát a gömöri földbirtokosok földjén, az aratási idényben borsodi, olykor hajdúsági, szabolcsi területeken vállaltak munkát. A lévártiak pl. minden évben Tiszalúcra és Taktaszadára mentek aratni. A visszaemlékezések szerint húszhuszonkét pár arató ment el Lévártról egy-egy aratási idényben. A lévárti fazekasok is vállalták az aratást, mert a búza, az élet mindennél fontosabb volt. Az aratás időszakában a cserépkészítés lényegében leállt. Az aratók indulását az egész faluban nagy előkészület előzte meg. Egy héttel korábban az asszonyok mostak, száraztésztát készítettek stb., a férfiak a kaszát, a csapót stb. javították a nagy munkára. A gömöri nagybirtokokon gyakran megtörtént, hogy nem vagy nem csak helybeli aratókat szerződtettek, hanem távolabbi vidékekről fogadtak fel munkásokat, elsősorban azért, hogy az aratási bért alacsonyabban szabhassák meg. Ez a problémakör nem tartozik jelenlegi témánkhoz, pusztán azért említem, hogy a helybeli és az idegenből jött aratók kapcsolatára, érintkezési lehetőségére utaljak. A munkabér kérdése a már együtt dolgozó aratóknál nem jelentett feszültséget. Az idegen és a helybeli aratók jól együtt dolgoztak. A pihenőidőt rendszerint együtt töltötték, együtt szórakoztak. Az ilyen alkalmak nagyszerű lehetőséget nyújtottak a dalolásra, egymás dalainak a megismerésére. A szokások és a dalok migrációja teljesen természetszerű folyamat volt a vándormunkások útvonalainak a nyomán. Egyáltalában nem véletlen, hogy pl. az aratási dalok a Kárpát-medence területén a magyar hagyományban lényegében azonosak. A mezőgazdasági munkák, az aratás dalolási alkalmairól a gyűjtők már sokszor szóltak. Egy kevésbé ismert alkalmat említek meg, amely egy sajátos aratási szokáshoz kapcsolódik. A pogonyi-pusztai uradalomban évenként mintegy hatvan pár arató dolgozott. Az aratás megkezdésének napján az aratásban először részt vevő leányokat és legényeket az aratógazda felszólította, hogy a leányok keresztanyát, a legények pedig keresztapát válasszanak. Ezek az idősebb aratók közül választottak egy asszonyt, ill. egy férfit, akit attól kezdve keresztanyának, ill. keresztapának szólítottak. A keresztelés este, munka után történt az aratóbanda jelenlétében, s közös mulatsággal zárult. Az aktus a dramatikus játékok csoportjába is besorolható. Az aratógazda lepedőt borított magára, s a „pap" szerepét alakította, aki a „keresztelés'^ végezte. A „keresztelési bor" az az ajándékbor volt, amelyet az intéző, számtartó, bérlő vagy a méltóságos úr ajándékozott. Amikor ezek közül valaki az aratás napján elsőként ment ki az aratókhoz, „megkötötték". Rendszerint a karját, olykor a derekát búzakötéllel átkötötte egy marokszedő a következő mondással: „Egészségére kívánjuk az idei termést." A „feloldozás" és a köszönet ára egy hordó bor volt. A „keresztelőn" ezt a bort fogyasztották el. Szép alkalom volt ez a közös mulatságra, dalolásra, szórakozásra. És egy életre emlékezetes is mind az aratási „keresztgyermekek", mind az aratási „keresztszülők" számára. Az ún. tallókeresztanya és tallókeresztapa mindenben segítségére volt az ifjú aratónak. Ez a kapcsolat - voltaképpen mürokonság - nemcsak az aratási periódusban tartott, hanem lényegében egy életen át. Ettől kezdve az ifjak keresztanyának, ill. keresztapának szólították a választott asszonyt, ill. embert, akikkel életük folyamán tartották a kapcsolatot, meghívták őket lakodalomba, különböző családi eseményekre stb. Ez a szokás Gömör más területén is ismeretes volt. Az aratóközösség szép és emlékezetes aktusa volt ez évről évre, amelynek az emléke a folklorisztikai hagyományban is napjainkig fennmaradt. Az aratási időszakban a dalolásra, az együttes szórakozásra a tallókeresztelésen kívül számos alkalom adódott. Az esőzés miatti kényszerpihenő különösen jó alkalom volt a közös dalolásra és egyúttal a dalok egymástól való elsajátítására, megismerésére, s voltaképpen ennek nyomán a tovaterjedésre. Hasonlóképpen nagy dalolási lehetőség volt még az aratást befejező kepebed, a végző mulatság. Mint nagy közösségi dalolási alkalom a lakodalomhoz hasonlítható. A legkülönbözőbb tematikájú dalokat, sőt balladákat is énekeltek. Az aratási dalok csoportosítása lényegében csak azt jelenti, hogy az aratásról szóló nótákat vesszük egy kategóriába, mert egyébként az aratáskor, de más mezőgazdasági munkák végzésekor is a dalhagyománynak szinte a teljes készlete hallható volt. Panaszdalok, bujdosók, amerikás dalok E csoport dalaiból figyelmünket elsősorban az amerikás dalokra irányítjuk. Az ún. panaszdalok, bujdosók hátteréről a folklorisztikai irodalomban részletesen olvashatunk. A családtól, otthontól, hazától való elválás, ezek után való vágyakozás megejtően szép dalvariánsokat alakított ki, és úgy tetszik, hogy az egész magyar nyelvterületen hasonló párhuzamok ismeretesek.