Ujváry Zoltán: Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002)

SZÜLŐFÖLDÖN HONTALANUL

A kihurcolt magyarok imája Édes jó Istenem, fent a magas égben, Tekints már reánk szegény magyar népre. Kik Hozzád emelik fájó panaszaik, Záporként hullajtják keserves könnyeik. Ki szívből óhajtja látni még hazáját, Benne felkeresni elpusztult hajlékát. Hozzád emelem fel remegő imámat, Ne hagyj már szenvedni, mert megöl a bánat. Ránk beborult eged, fekete felhőidet, Vidámítsd ki, Atyáim, ne nézd keservünket. A szép kékbolt egén süttesd ki napodat, Hogy ne gyötörjön bennünket annyira a bánat. Nem kérünk mi Tőled jó Atyám egyebet, Csak segíts még vissza hazáinkba minket. Százszor megcsókolom azt az áldott földet, Amiért a szívem oly sokat szenvedett. Nem tudom virrad-e ránk életünk csillaga, Vagy a sötét köd szemünket bevonja. Hazátlan maradtunk, mint egy árva madár, Amely hazájától messze, messze száll. Fájdalmas szívemet meddig hagyod fájni? Az én szeretteimtől el kellett válni, Akiket szívemnek felejteni soha nem lehet, Csak mikor majd a hideg föld takarja testemet. Csehország, 1947. (A vers kéziratban terjedt a deportált magyarok körében. Szerzőjét börtönbe zárták).