Szabadfalvi József: Pásztorcsanakok Észak-Magyarországon (Miskolc, 2001)

X. ÖSSZEGZÉS

mely szerint a vésett és geometrikus volt a legkorábbi, ezt követte a karcolás (így mondták), s a domborműves ábrázolás csak századunkban jelent meg és terjedt el. Ez a megállapítás az észak-magyarországi csanakokra nem áll! És még egyet régiónk edénykéinek díszítéséről. A vésett és a mértani ornamentika csupán járulékosan, kiegészítő elemként, pl. szegélyezésként jelent meg az edények testén; csupán a füleken jelent meg önálló díszítőelemként. Sem a díszítési eljárások sokrétűsége, sem az ornamentálás változatossága, még inkább a figurális ábrázolás széles körű használata nem figyelhető meg sem a dunántúli, sem az erdélyi csanakokon! A csanakok pontos funkciójáról, pl. használóiról keveset tudunk. A kutatás erre nem volt tekintettel. A vadászkanál és jágerkanál elnevezés és még néhány más adat is arra utal, hogy a csanakokat vadászok is használhatták. Csak apró említéseink vannak arról is, hogy Észak-Magyarország hegy- és dombvidékein más erdőt járó embereknek, pl. favágónak, erdésznek és más erdei munkásnak is lehetett csanakja; forrásokból és patakokból ők is ezzel meríthettek vizet. Néhány adatunk van arról is, hogy földművelők és pl. szőlősgazdák kezén is előfordulhattak; pl. bort is kóstoltak vele. Azt azonban már nem tudjuk, hogy a különböző, más foglalkozásúak milyen formájú és díszítésű csanakokat kedveltek. Felvetődik a kérdés: hogyan lett valakiből faragópásztor? Nyilván csak azok közül kerültek ki, akiknek volt kézügyességük és volt türelmük. Nem sok adatunk van arról sem, hogy a tevékenység családban öröklődött volna. Berze Janinak pl. faragott az apja is. A faragópásztorok valószínűleg elsősorban egymástól tanultak. Elszigetelt életmódjuk miatt azonban ez sem lehetett gyakori. A csanakok tanulmányozása is azt sugallja, hogy minden egyes faragópásztor önálló alkotó egyéniség volt, külön ízléssel, stílussal, tehát autonóm tevékenységgel. Ez viszont ellentmondani látszik a népművészet azon alaptételének, hogy azokban az esetekben, amikor ismert egyedek voltak a készítők, az alkotásokat mégis a közösség ízlése irányította és határozta meg. Ezt a közvetlen ráhatást itt annyira nem érzékeljük. El kell tehát fogadnunk azt az axiómát, hogy minden időszakban azokat kell tekintenünk a magyar, hagyományos, tipikus csanakféleségeknek, amelyeket a gyűjtemények és publikált források ránk örökítettek. Talán ez vonatkozik a pásztorművészet egészére is. Minden egyes csanak egyedi, önálló alkotás; sorozatok nem készültek belőlük. Alig akad, amelyből kettő annyira hasonlított egymásra, hogy feltételezhető az azonoskezűség. Szinte ugyanez mondható el a pásztorművészet más tárgyköreiről is. Azt sem tudjuk, hogy egy-egy faragópásztor hány darabot faragott egy évben, vagy egész életében. A kutatás nem volt kíváncsi erre sem. Nagyon kevés faragópásztor életét és tevékenységét ismerjük. Csupán a két Kapoliról, Barna Jánosról, Gyurkó Péterről és Berze Janiról írtak külön. A témával foglalkozó kutatók közül csak Madarassy László keresett fel a 20. század harmincas éveiben több faragót és érdeklődött tevékenységükről. Úgy hírlik, hogy Manga János is tanulmányozta több faragó munkásságát, ezek azonban nem tükröződnek írásaiban.