Goda Gertrud - Pirint Andrea: Döbröczöni Kálmán, 1899-1966 (Miskolc, 1999)

A művészettörténet-írásnak nagy tartozásai vannak. Különösen azokkal a magyar művészekkel szemben, akiknek munkássága azon évtizedekre esett, amikor az egyén szerepe - s így az alkotóművészé is - háttérbe szorult. Hiába hagyott Döbröczöni Kálmán több életútra elegendő művet maga után, hiába szerepelt egy emberöltőnyi időn keresztül szinte valamennyi jelentős hazai seregszemlén, festészetét bemutató monográfia nem született róla. A Herman Ottó Múzeum ezt a hiányt próbálja pótolni, mert igen fontosnak tartja, hogy ne csak Döbröczöni Kálmánra, hanem a „kicsikis örömökre és a nagy bánatokra"

1 kárhoztatott emberek művészi megörökítésére is felhívja korunk figyelmét. Az alkotóművész a sors kegyeltje. Munkássága - ha csak egy töredéke is - új és új generációk kincséül szolgál, alkalmat adva arra, hogy az életművet újraértékeljük. Ez adja az időnként megrendezett emlékkiállítások aktualitását vagy az új átfogó tanulmányok megjelentetésének fontosságát. Az időbéli távolság segítségünkre van. Nagyobb rálátást enged és kevésbé tesz elfogulttá. Mert lehetett a korabeli fogadtatás bármily kedvező, állíthatott ki művészünk kiválóságokkal, ha munkája az ezredforduló emberét már nem értintené meg. Döbröczöni Kálmán 1970-ben és 1982-ben megrendezett emlékkiállításának legalább olyan sikere volt, mint az azt megelőző, még életében rendezett tárlatainak. A látogató saját magán tapasztalta meg, hogy az igaz szívvel festett képek az idő múltával sem veszítenek szuggesztivitásukból és nemzedékeken átívelő hatással bírnak. Essen hát minél több szó e hirtelen hátramaradt műtárgy-együttesről, az emberöltőnyi időről, a festői impulzusokról, érzésekről és együttérzésekről, a lehetőségekről, s arról, hogyan alakított ki Döbröczöni Kálmán életteret a maga számára azon a Miskolci Művésztelepen, ahol először 1923-ban növendékként festette plein air tanulmányait, s választott városához még akkor is ragaszkodott, amikor már a budapesti Iparművészeti