Goda Gertrud - Pirint Andrea: Döbröczöni Kálmán, 1899-1966 (Miskolc, 1999)

tet, a biklának nevezett szoknyát, a fejre való hátravetőt, s magát a fehér gyászt megörökítse. De nem merül el azok festőiségében, inkább a szereplőket igyekszik jellemezni: a megtébolyult férjet, a sopánkodó asszonyokat, a református lelkészt, akinek figurájához helyben maradt testvérbátyját választja modellül. Mindent megtesz, hogy a tanult színreflexeket előtérbe helyezze, különösen az asszonyok öltözékén érezhető ez az igyekezet, mégis a műről nem az eleven látásmód, hanem egy bizonyos kiszámítottság érzete árad. Fölsorakoztatja magát a családot, vagy akár egy kis falunyi lakosságot. Annak ellenére, hogy jól ismeri az indítékokat, hűvösen tárgyilagos marad és kívülállóként láttatja a jól ismert szereplőket. Ezen alkotásával a festő maga is búcsúzik szülőföldjétől. Draskovits gróf pompás hintója mellől gyalog indul el a hegyháton NagyharsánySiklós irányába. De a rokoni és a baráti szálakat nem tépi el véglegesen. Megfesti édesanyját, s felkérést kap Baranya megye főispánjának, a későbbi belügyminiszternek hivatalos arcképére is. Kémesre a római katolikus templomba „Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának" programú oltárképet készít, s 1935-ben egy szép Szent Sebestyén félig szakrális, félig plein air felfogású alkotás kerül le festőállványáról. Az ugyancsak Kóróshoz közeli Kákics község jelentette az Ormánság szórvány katolikusságának lelki központját. Ez a falu ugyanezen években református lelkésze, Kiss Géza tudományos irodalmi szociológiai feldolgozásai révén közismertté vált. Döbröczöni Ormánsági temetése szinte egy időben született Kiss Géza: Ormányság című, először 1937-ben megjelenő kötetével. Döbröczöni kezdeti, radikális felfogásmódját elhagyva visszatér a tanult, a megtapasztalható jelenségeket középpontba állító festészetéhez. Első pillanatban talán azt hihetnénk, hogy ez egy kitérést jelent, de majd a művek láttán magunk is beláthatjuk, hogy a lélekábrázolás mélyebb rétegéhez jut az egy-két figurás kompozícióiban, mint a kissé spekulatív életképfestészetében (Madarászok, Barátok). A posztnagybányai festői elvvel mint saját nyelvével bánik, s ezután képi gondolatközlésének szinte kizárólagos eszközévé lesz. Benkhard mester mellett, talán éppen itt, a Miskolci Művésztelepen festett Pihenője (1926), amelyre a Kéve művé-