Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

PÁSZTORMŰVÉSZET Szabadfalvi József

eszköze, sőt méltóságjelzője. A szaru és csont tülköket a hadászatban és vadászatok alkalmával is használták. Később elsősorban a sertéseket és a szarvasmarhákat őrző pásztorok kezén maradt fenn; elnevezése is innen lehetett kanászkürt vagy kanásztülök. Elsősorban jelzésre használták, ezzel kürtölték össze reggelente a kihajtandó jószágokat. Vagy a levágott keskeny részénél fújták meg, vagy kis, tölcséres fúvórészt erősítettek bele szaruból vagy rézből. Fémkarikával megerősíthették a kiszélesedő végét is. A kürtök és ivótülkök lehettek dísztelenek is. Különösen szépen díszített szarukürtök alakultak ki a FelsőTisza-vidékén, tehát a zempléni, ungi, beregi és részben szatmári területeken. A díszítésnek három módja fordul elő: vésett, karcolt (karcolt és választóvízzel sötétített), illetőleg spanyolozott. Ez utóbbit elsősorban a dunántúli szarudíszítéseken találjuk. Kelet-Magyarországon és a Felső-Tisza-vidékén a késsel bekarcolt vonalakat szalonnás korommal, faggyú s puskaporral, vagy kalapzsírral sötétítik, teszik láthatóbbá. Jellemző a zempléni szarukürtökre és ivótülkökre a 95-96. Karcolással díszített szaru sótartók. SpRM 52.420.1. Bodroghalász, 1886., SpRM 52.419.1. Pacin, 1890.