Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

HÁZIIPAR Bencsik János

említhetjük. A hagyományos háztartások eszközei közül nem hiányozhattak az előre drótozott(!) cserépedények éppen úgy, mint a vasdrótból kötött edény fedő-, kés-, kanáltartók, különböző szerkezetű és méretű falifogasok és más tárgyak. A paraszti üzemek eszközkészletéből nem maradhattak ki a más és más szíjazaton (csengő-, kolomp-, pergő-, szűr- és boroskulacs-szíjak) használatos, változatos méretű és megformáltságú rézcsatok, nem is beszélve az ezüstgombok változatos készleteiről. A háziipar archaikus rétegéhez tartoztak azok a tárgyak, melyek alapanyagai vízinövények voltak. A sík vidék vízjárta, vízöntéses tájain bőségesen termett a gyékény, a sás, a nád, továbbá fűz- és mogyoróbokor-vesszők. Nemcsak önként kínálta magát ez a növényvilág, hanem ráutaltságból, szükségből az ember megtanulta a sás-, a gyékényfonást, a 71. Guzsalyszeg, Szomolya vesszőkötést, ezek feldolgozásának fogásait. A Bodrog, a Ti- HOMN 53.1385.1. sza, a Sajó és a Hernád mente gazdagon kínálta az alapanyagot. Főként a Tisza mellékén voltak olyan, a mezőgazdasági termelésből csaknem kiszorult települések (pl. Bodrogköz, Taktaköz), melyek lakossága jeleskedett a gyékényszövésben, gyékényfeldolgozásban (Cigánd, Tiszavalk), másutt a fűzvessző (Tiszaladány, Tiszapalkonya, Tiszadorogma) kötésében. E falvak szegényebb családjai szakosodtak, s egyre tartósabb, egyre mutatósabb, díszített tárgyakat (tojástartók, szeméttartók, teherhordó kas-félék) állítottak elő. Termékeiket közeli és távolabbi piacokra, vásárokra szállították. A tiszaladányi parasztok zöldvesszőből font tároló és teherhordó eszközeikkel (pl. kézikas, szekérkas) hol gyalogosan, hol szekérrel végigjárták Hegyalja, a Tiszántúl településeit, megfordultak Szikszó, Nyíregyháza, sőt a Kunság vásárain is (Kozák Barnabás 1976.; Balázs Géza 1983.). A fűzvessző feldolgozása éppen a polgári, a minőségi igény megjelenésekor kettévált. A zöldvessző továbbra is a paraszti kisüzemek igényeit szolgálta ki, a hántolt, gőzölt vesszőből font és kötött tárgyak (ruháskosár, vesszőbútor, bölcső, utazókosár) már a városi háztartások, polgári otthonok felszereléséhez tartoztak. A hántolt vesszőből kötött darabok speciális szakismeretet igényeltek, melyre a falvak népét meg kellett tanítani. Tiszadorogmán egy Szalánczi nevű református pap honosította meg a hántolt anyag feldolgozását a múlt század végén. Ugyanekkor Tokajban egyenesen háziipari iskolát szervezett az iparható-