Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

HÁZIIPAR Bencsik János

62. Cirkálom, 1787. Ónod HOMT 53.1471.1. 63. Díszes cserépfalusi orsók HOMN 70.18.4., 77.35.27., 77.35.23. 63 nálhatóságát, minőségét, időtállóságát, szívesen vásárolták mások is ezeket az eszközöket. A jó, a tartós, ráadásul szép és díszített árut a mester híre-neve szavatolta. A tárgyak a paraszti háztartások, a paraszti kisüzemek céljait szolgálták, tehát anyaguk és szerkezetük olyan volt, hogy a legjobban megfeleljenek a kitett célnak. A cséphadaró (pl.) somfából, a parasztszekér részei kőris-, akácfából, a gyúróteknő szálkamentes nyárfából készült. A famegmunkálásnak megyénkben több jeles központja van. A legismertebb fafaragó területe Borsodnak a Hór-völgye, illetve jeles települése, Cserépfalu. Lajos Árpád a következőket mondotta el Cserépfaluról (Lajos Árpád 1959— 61.): „A famívesség kifejlődése és egyedi jelenséggé válása nem volt véletlen dolog. Megvoltak az okai. Legfőbb ok: a táj természeti adottságainak, s ezekkel összefüggő munkának szükségszerű megosztása nemcsak falvanként, hanem egy falun belül is. A fafaragás háziiparrá válása Cserépfalun belül is sajátos körülmények között következett be. A község módosabb családjai földművesek voltak, akiknek viszont nem jutott föld, mészégetésből vagy famegmunkálásból éltek. E két háziipar megosztása családról családra, illetőleg rokonságról rokonságra hagyományozódott. (...) A fafaragásra szorulóknak arra kellett törekedniük, hogy portékáikat kedvelt árucikké tegyék. A piacképességet úgy érték el, hogy a fafaragást minőségi munkává tették, s ezzel bizonyos szakmai elkülönülést értek el. Fatárgyakat a Bükkalján mindenütt tudtak csinálni, de a cserépfalusiak a legkülönbek voltak." ,,A fafaragást művelő családok (Madarászok, Boldizsárok, Erdősök stb.) szívesen léptek egymással rokonságba, már azért is, hogy őrizzék, fejlesszék a szakmát. De kerültek közéjük elszegényedett földművescsaládok sarjai is (Derkák, Tóthok közül), főként nőágról - és kisebb számban mészégető családokból származó leányok (főként a Lukácshadból). Ügyes fafaragó emberhez könnyen adta lányát a szülő. Az élettárs egyben jó munkatárs is volt. Természetesen a munka nehezét a férfi végezte, a nő a kész darabok simításában, csiszolásában tűnt ki." Legkiválóbb fafaragók a Madarász-hadbeliek voltak. Ma is büszkén emlegetik az utódok nevük népszerűségét a vevők körében. Hogy is dicsérgették a vásárlók a szép portékát? „Nézzétek n.eg! Ez is madarászos."