Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

A NÉPSZOKÁSOK TÁRGYAI Bodnár Mónika

csizma, kopott széles kalap volt a ruházata, kezében zörgős bunkós bot, állát nagy kenderszakáll fedte. Jancsikát, az angyalt és a három pásztort lányok személyesítették meg. Az angyal ruházata: fehér leányruha, gyöngyös viaszutánzatú mirtuszkoszorú, fodros papírszárnyak, derékon kék szalag. A három pásztor és Jancsika matyó legényruhában voltak, színesen hímzett mellű lobogós inget, bő gatyát viseltek, rajta elöl rózsaszínű és kék szalagok lógtak. Nyakukat piros, kék, fehér gyöngyök ékesítették. Jancsika fején árvalányhajas kalap volt. A pásztorok fejére kb. fél méter magas kúpos süveg került, melyet színes szalagokkal vontak be, s ezek hátul csaknem földig értek. Homlokukon mirtuszutánzatú viaszkoszorú volt, melyet zöld levelek között fényesen csillogó üveggyöngyök, kék virágok és színes fémpikkelyek díszítettek. Jobb kezükben zörgős sétabotot, a balban hímzett zsebkendőt tartottak (Ebner Sándor 1929.). A tokaji betlehemezésben az öreg subát viselt, kezében láncos botot tartott, arcát fekete maszk fedte. A fekete öreg ellenpólusa a fehérbe öltözött társa, a két angyal és a két pásztor. Barkón és Szegilongon két öreg szerepelt a játékban, az egyik fekete, a másik fehér ruházatot viselt (Makoldi Sándorné 1989.). Serényfalván is ismert volt a betlehemezés. Általában a helyi fiatalok járták, de olykor más falvakból is érkeztek. Jutalmul pénzt, almát, diót és kalácsot kaptak. A közeli református falvak (Szuhafő, Zádorfalva, Alsószuha) lakói nem betlehemeztek, de alkalmasint ők is szívesen fogadták a serényfalvi vagy szentkirályi betlehemeseket (Bodnár Mónika 1985.). A mai Borsod-Abaúj-Zemplén megyében számos nemzetiségek által betelepített falu van. Ezekben a falvakban a népszokások nyelvezete olykor a nyelvváltás időszaka után is megmaradt eredetiben. A karácsonyi pásztorköszöntéseknél említett serényfalvi szokás, a szálláskeresés történetének éneklése szlovák nyelven történt. A nyelvcserét követően ez a szokás megváltozott, a szálláskeresés motívuma elmaradt. A répáshutai betlehemezés szokásának két időszakát különböztethetjük meg. Az első világháborút követő évekig a szokás szlovák nyelvű változatát gyakorolták a 15-17 éves szereplők. Ezt követően terjedni kezdett a magyar nyelvű változat, és ma már csak erre emlékeznek. Ezzel párhuzamosan egyre fiatalabb résztvevők játszották a szerepeket. (Niedermüller Péter 1984.). Füzéren hasonló módon mintegy