Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

A VISELET Fügedi Márta

602. Bevarrott ujjú női ing, keresztszemes hímzéssel és szélcakkozással, Omány, 1910-es évek HOMN 53.716.13. 603. Menyecskék ünnepi viseletben, kikötött fejkendővel, Borsodszirák, Jankó János felvétele, 1895. NM 300. A női ingnek két típusa élt egymás mellett vagy egymás fölött: az ingvállnak nevezett, mellévarrott ujjú reneszánsz szabás, és az ingnek hívott bevarrott ujjú forma. Az ingvállaknál jól érvényesült az a paraszti felfogás, hogy a drága és jó anyagnak, a díszítésnek látható helyen kell lennie, máshol megfelel a gyengébb minőségű anyag. A fehér ruhák közül a mellévarrott ing tekinthető általánosabbnak. Területünkön az ujjasok elterjedése ellenére is sokáig megőrizték a pruszlikos-ingvállas öltözködésmódot. A köznapra viselt tiszta kendervászon vagy félpamutos ingek mellett az ünneplő ingek ujján már a század elejétől megjelentek a gyolcs és más finomabb, fátyolszerű anyagok, húzott formában. Mezőkövesden bíboros ingvállnak nevezték ezt a századfordulón. Az ingvállak ujját rózsás pántlikából kötött csokorral fogták össze. Dél-Borsodban és a matyóknál ezt a csokrot kutyának nevezték. Külön elkészített hímzett vagy szőttes kézelőpántokat is használtak az ingvállhoz. A Bükkalja falvaiban, különösen Bogácson és Tardon sok pár kézelőpánt tartozott az ingvállak változatosabb viseletéhez. Másfelé, például a Hegyközben hímzett vagy horgolt fodor díszítette az ünnepi gyolcsing ráncos ujját. Az áttetsző, húzott ingvállak alá gyakran egy szűkebb ujjú vászoninget, vagy ún. vendégujjat is felvettek, hogy az bélelje és jobban kitartsa az áttetsző anyagot.