Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

KÉZMŰVESSÉG, CÉHES IPAR Veres László

30 29. A miskolci fazekascéh vörösréz pecsétje, 1778. HOMT 53.779.1. 30. A miskolci fazekas ipartársulat sárgaréz pecsétje, 1876. HOMT 53.778.1. 31. A homonnai kovácsok, lakatosok és pékek behívótáblája, 1798. Egy darab kemény fából készült, domború faragással. HOMT 53.763.1. 32. Céhes ónedények. A miskolci bodnárcéh kannája 1836ból, a csizmadiacéh pohara 1820-ból, a csizmadiacéh kancsója 1846-ból. HOMT 53.730.1., 53.726.1.12., 53.725.1. az értékesítés egyensúlyának megbomlása következtében jöttek létre. Ahol nem regisztrálhatunk céheket, ez nem jelenti feltétlenül az ipar fejletlenségét. Jellemző példa erre főként a 16. században, de a 17. század első felében is Zemplén, ahol alig találunk céheket. Ugyanakkor a források bizonyítják, hogy az iparűzők meglehetősen nagy számban léteztek. Az egész Zemplénre kiterjedő vizsgálatok alapján megállapítható, hogy az 1570-es évekig 90-95%-os biztonsággal azonosnak vehetők a mesterséget jelölő családnevek az iparűzőkkel. A 17. század első felében pedig 80%-ra becsülhető ez az arány. Ezt figyelembe véve Zemplén déli területeinek mezővárosaiban a 16. század utolsó harmadában 15-34%, a 17. század első felében pedig 15-20% volt iparos az összlakosságon belül. A csökkenés nyilvánvalóan a török pusztításnak tudható be (Román János 1966.; Veres László 1995.). Az iparos népesség számaránya a jobbágytelepüléseken sem lebecsülendő ebben a korszakban. A sárospataki uradalom településein az adózó mesterek számaránya 1554-ben 23,5%, 1648-ban pedig 14,8% volt. A legfejlettebb települé-