Fügedi Márta szerk.: B.-A.-Z. megye népművészete (Miskolc, 1997)

NÉPI KERÁMIA Vida Gabriella

például az is, hogy ifj. Nagy Mihály füredi mester rövid ideig Mezőcsáton is dolgozott. A fazekasmesterek udvarain folytatott ásatások során több ún. selejtgödröt sikerült feltárni, melybe az első égetés alatt tönkrement edények cserépdarabjait ásták. A restaurátori munka során megismertük a használati edények típusait, díszítését is. A köznapi használatra szánt tányérok formája eltér a dísztányérokétól: mélyebb, kerekebb, régibb típusú. Rajtuk gyakran egyszerű fehér és fekete koncentrikus körök, vagy fehér alapra berázott, befröcskölt dísz van. Ez utóbbira szerettek kevés, írókás, egyszerű vonaldíszt felvinni. A szilkéket, tejesköcsögöket is szinte kivétel nélkül befröcskölték, majd széles függőleges csíkokat húztak rájuk. A 20. században használtak sablonos díszítést is, elsősorban növényi leveleket helyeztek az edényekre, és zölddel, barnával, kékkel befröcskölték. A 19. század nagy fazekasközpontjai közül Csaton találhatjuk régiónkban a legnagyobb variációjú formakincset. Különösen Horváth Sándor jeleskedett a különböző állat kos, disznó, birka -, emberalakú - subás férfi, páros női-férfi formájú - bütykös készítésében, de ismerünk több tintatartót, csalikorsót, mécsest is. Mezőcsát református többségű mezőváros volt, lakosságának tekintélyes része nemesi eredetű, s mivel elkerülték a nagyobb beköltözési hullámok, népessége a középkortól kontinuus és változatlan összetételű maradt. A délborsodi Mezőség - a piackörzet - falvainak többségében ilyen volt a lakosság társadalmi képe a 18. században, hasonlóan Miskolchoz. A fazekasok északról délre történő folyamatos vándorlása és beköltözése nem érte el Mezőcsátot, nem jártak oda vándorolni a sárospataki, gömöri mesterlegények. Földrajzi zártsága, társadalmi hierarchiájának statikussága miatt nem változott meg a vásárlóréteg, a mesterséget fenntartó piac ízlése. A 19. század közepén az ólommázas edények vásárlói a falusi parasztok lettek, a városi mesterek fokozatosan a vidék kisebb központjaiba költöztek, hogy minél közelebb legyenek a piachoz. Ennek a folyamatnak eredményeként a 19. század utolsó harmadában több vidéki fazekasközpont született, s virágzott az első világháború utáni évtizedig. Az abaúji Gönc is ezek közé tartozott. A visszaemlékezések és