Murádin Jenő - Szücs György: Nagybánya 100 éve (Miskolc-Nagybánya, 1996)

„ Itt évszázadok óta bányamunkások tapogatják a tárnák titokzatos falait, és éppen olyan szomjasan vágynak találni, mint odafent a Rozsály vagy Guttin magasságaiban a festők a fénytörés misztériumát. " Nagybánya. Keleti Újság [Kolozsvár], 1939. dec. 25. A festők megtelepedésekor az alig tízezer lakosú Nagybánya bányaváros jellege sokkal hangsúlyosabb volt, mint évtizedekkel később. Mások voltak a léptékek, közel estek a kitermelések. Működött a kereszthegyi és veres vízi bánya, érceit iparvasút szállította. Gőzgép könnyítette már a fejtést, bevezették a nedves fúrást. Ez utóbbinak emléke, a Flottmann-módszert szimbolizáló átlyuggatott kő az 1912-es évszámmal, ma is ott áll a Liget sétányán. Természetesnek vehetjük, hogy a festők és növendékek nem mentek el közönbösen a munkába siető vagy onnan fáradtan megtérő bányászok látványa, s általában a bányászattal, iparral összefüggő munkajelenetek mellett. Hogy mégis kevesebb ilyen kép készült, mint arra következtetni lehetne, annak oka a nagybányai festészet jellegéből fakad. A természetlátás mindenek feletti volta éltette ezt a piktúrát. Meg akart szabadulni mindenféle leíró-elbeszélő kötöttségtől, komponált témától. Réti azt jegyzi meg, hogy főleg Hollósy idegen növendékei éreztek rá a nagybányai élet ilyen vetületére. Veresvízi szállásaikon közvetlen közelből ismerhették meg a bányászsorsot. Valóban éppen az ő rajzaikon, képeiken (már amennyit ismerünk belőlük) tűnnek föl munkába igyekvő bányászok, amint nyílt lángú lámpával - olajfoncával - sietnek végig az utcán. Ilyen jelenetet látunk a „neós" Boromisza Tibor egyik festményén is, a Veresvízi bányászházak egy hideg téli napon című 191 l-es keltezésű képén. A festő Litteczky Endre Felsőbányáról idézi föl ezt a hangulatot. „A hajnali órákban egy különös hangú fakalapács monoton verését alig nyeli el a kisváros mélységes csendje, amikor a távolból a májusi éjszakák tüneménye, a szentjánosbogár fényéhez hasonló mozgó