Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Lukács László: Észak-déli kapcsolatok (In memoriam Vaclav Frolec (1934-1992)

ÉSZAK-DÉLI KAPCSOLATOK In memóriám Vaclav Frolec (1934-1992) LUKÁCS LÁSZLÓ A Fejér megyei népszokások kutatása során vettem észre, hogy különösen a megye északi felében gyakorolt jeles napi szokások közül számos Komárom, Esztergom, Bars, Nyitra és Pozsony megyékben is élt. Ilyen a Luca-napi alakoskodó Luca-asszony megjelenése, a karácsonyi pásztorvessző hordása vagy a húsvéthétfői korbácsolás (GelencsérLukács 1991. 82, 158-159, 227-239). A népszokások ilyen mértékű egyezésének magyarázatánál településtörténeti kérdések és a két terület közötti migrációs folyamatok elemzése kerülnek előtérbe (Ujváry 1969. 182-192.; 1994a.; 1994b. 39-48.; Viga 1990.; Frolec 1994. 15-37.) Kósa László a Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920) című könyvében rámutatott, hogy a Felföld két, tőle lényeges vonásokban eltérő földrajzi és gazdasági zóna között fekszik. A Felföld magyarlakta területétől északra egy régiesebb, a korai polgárosodásban megrekedt, elsősorban szlovák-, ritkábban németlakta, tőle délre a polgárosultabb alföldi és dunántúli nagytájak helyezkednek el (1990. 293-297). A Felföld és a Dunántúl között a török kortól kezdve egészen századunkig jelentős volt az észak-déli irányú település, az árucsere és a munkamigráció. A török terjeszkedés elől a magyarországi állami és egyházi intézmények a töröktől mentes Felföldre települtek át. Budáról a Magyar Kamara már 1529-ben elmenekült, a király 1531-ben Pozsonyban szervezte újjá. Esztergom török kézre kerülésekor, 1543-ban Magyarország legfőbb egyházi méltósága, az esztergomi érsek és a káptalan Nagyszombatba menekült. A török által elfoglalt területen birtokos magyar nemesek, a vármegyék a Felföldre (vagy Erdélybe) húzódtak. Innen próbálták a birtokaik után őket megillető adókat beszedni, tulajdonjogukat a hódoltsági területen fekvő birtokaik felett is megőrizni. Észak felé, a Felföldre menekültek a török megszállás alá került városok vagyonos polgárai, ha tehették, tőkéjükkel együtt. Komárom lakosainak többsége 1594-ben a török ostrom elől Nagyszombatba menekült (Mácza 1992. 7). Gyakran osztozott az észak felé menekülők sorsában a hódoltsági falvak népe is. Kajászószentpéter (Fejér m.) lakossága 1683-ban a Bécs alól visszavonuló török had pusztításai elől Tatába menekült. így vallott erről 1721-ben Byssits György 60 év körüli tanú: „... mikor a Török Béts alol eljött, elfutott ezen Sz.péteri Hellység a Tatárok előtt Tatába, a Harangokat is el vitték magokkal, mellet is magok tsináltattak 60 fton Nagy Szombaton, amclly Harangot Juhász István Házához le tettek Tatában, onnan fel vitette a Tatai Commendans Sukorói nevű, melyet e mai napig nem akarnak vissza adni a Sz.pétcrieknek". Az elmenekült lakosság pontosan három évtizedig nem tért vissza Kajászószentpéterre. Tatáról a török veszély elmúltával több Komárom megyei településre költöztek. Legnagyobb csoportjuk Bókodon élt, de a visszatelepültek Komáromi, Búcsi, Kamocsai családnevei arról tanúskodnak, hogy ezekben a helységekben is meghúzódtak (Farkas-Somkúti 1987. 362-363). Csoóri Sándor hívta fel a figyelmemet arra, hogy szülőfalunkban, Zámolyon (Fejér m.) gyakori a Zólyomi családi név, amely ugyancsak a felföldi kapcsolatokra utal. Csákberényi (Fejér m.) öreg tanúk vallották 1752-ben, hogy „mikoron a keresztyén Budát a töröktől megvette és