Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)
Kürti László: Interetnikus kapcsolatok: elméleti kérdések és problémák a kulturális antropológia köréből
Mint ahogy azt több kutató is kihangsúlyozta az egyén identitása „mindig úgy határozható meg, mint az önalakítás teljessége, melyben az, hogy ki hogyan alakítja önnön magát a jelenben kifejezi azt a folytonosságot melyben az egyén azt is kifejezi, hogy milyen volt korábban, illetve, úgy alakítja formálja személyét, mint amilyennek szeretné magát látni a jövőben." (Weinreich 1988:307). A csoportazonosság kérdésében is, én úgy látom, ez lenne a helyes felfogás: A csoport nevében tevékenykedők is mindig így alakítgatják a csoportjukról alkotott képet, hogy nemcsak a múltbeli képek, a jelenben lévő önazonosításkép is belejátszik, mint ahogy a jövőbeni elképzelések is szerepet kapnak. Ezért veszélyes aztán a történelem s a múlt idézése: mert mindig manipulálható s felhasználható lesz mindenki által a saját történetük felidézésére. Ezt még az teszi bonyolultabbá, hogy a jelenben formálódó képek pedig csak a mások képeivel együtt formálódik. Az egyén többszólamú identitását is befolyásolhatja az, hogy milyen más identitást visel még s melyik mennyire erős. Egy embernek van először is egy emberi, humán identitása - sajnos ezt felejtjük el legtöbbször - (gondoljunk itt Boszniára, vagy Izraelre). Ehhez tartozik még szervesen az egyénnek a területi, foglalkozási, családi, nemi és mindennapi kulturális identitása. A jelenleg oly divatos nemiség kutatása éppen azt próbálja hangoztatni, hogy mivel az ember sokkal előbb kapja meg a nemiségét, mint az etnikumát, ezért az sokkal előbbrevaló, s fontosabb. 8 Ez lesz a nemi tudat primordialitása, az etnikai vagy a nemzeti tudattal szemben. De ezt is persze csak egyének, csoportok dönthetik el, hogy számukra mi s miért, s főleg mikor fontos. Talán ezt lehetne a kulturális-viszonylagosságának (cultural relativism) az elméleteként felfogni: egy csoport önazonosságát mindig ez a speciális helyzet, egy történelmi dinamika adja meg. Ez pedig nem adható át senkinek sem. Ennek legalább annyira része a Weberi és Durkheimi elmélet, mint a E. Eriksoni gyermeki fejlődés modellje, vagy az antropológusok által használatos kultúrspecifikus és relativista felfogás. így lehet legjobban kutatni, hogy melyek azok a kulturálisan beidegződött, elképzelt módszerek, melyekkel minden csoport önmagát meg kívánja határozni. Mindez persze azt jelenti, hogy a fenti „kemény" elméletekkel „kemény" társadalmi illetve kulturális törvényeket, rendszereket, etnikai és nemzetiségi csoportosításokat láthatunk. Ilyen megvilágításban azonban kevés válasz lehet a magyar-román, magyarszlovák, vagy éppen a magyar-cigány sztereotípiákon alapuló interetnikus ellentétek értelmezésére. Ezek a „kemény" elméletek mára már elvesztették hitelüket, illetve saját maguk is a keménységük csapdáiba estek. Abner Cohen írta nem is olyan rég, hogy „van etnicitás, s etnicitás" (1981:332). Ez kissé viccesen próbálja meg elhitetni velünk, hogy az etnikai s nemzetiségi önazonosság problémája mennyire valós, s kultúrspecifikus sajátossága mai világunknak. Ezért nem mindig igaz az, vagy nem mindig fontos az, hogy az egy nemzethez tartozók ismerik vagy sem egymást. Benedict Anderson eleve feltételezte, hogy nem s ezért van szükség egy kitalált világra, mítoszokra, heroikus történelemre, melyek összefogják azokat, akik egy nemzethez valónak érzik magukat. Azonban, ahogy erre már Bruce Kapferer (1988:4) is felhívta a figyelmet, a nemzetkitalálásnak idő s kultúrabeli eltolódásai vannak. Mint ahogy a kutatók százai, ezrei sem ismerik egymást szemtől szembe, azért folytonos kapcsolatot tudnak fenntartani egymással más formában is; ha nem személyesen, de hallomásból, irodalomból, konferenciákról, vagy csak úgy szellemiségből. Ugyanúgy a nemzet, az etnikai csoport tagjai is „elképzelhetnek" egy 8 A nemiségkutatás kulturális antropológiai modelljéről, valamint annak az etnikai nemzetiségi önazonossággal való összefonódásáról lásd cli Leonardo (1991).
