Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Kürti László: Interetnikus kapcsolatok: elméleti kérdések és problémák a kulturális antropológia köréből

Ezek az ellentéteken, a negatívokon nyugszanak, s azt hangsúlyozzák ki a csoportok kapcsolataiban (Horowitz 1985:168-169). A csoport-önazonosságoknak vannak valós és valótlan alapjai, ahogy azt többen, köztük már Gordon Allport megírták. Ami fontos az az, hogy a befelé forduló csoport mindig a saját sztereotípiáit magasztalja s termeli újra, míg a szomszéd- vagy ellencsoportét leszűkíti, vagy teljesen eltorzítja. A csoportközpontúság ideologizálja a csoportot, annak jó tulajdonságait és eredményeit a tudományokban, a művészetekben és a gazdaságban kihangsúlyozza. Ugyanakkor a „másik csoportot lenézően alsóbbrendűvé nevezi ki és olyan jelekkel, szimbólumokkal látja el, amelyek tudatosan erősítik ezeket a sztereotípiákat. Szomszédos csoportok, egymással szembenállók évszázados ellentétekkel szemlélhetik egymást: a másikat torz prizmákon keresztül látják, saját jó tulajdonságaik torzszülötteként. Érdekes azonban az a fajta megkülönböztetés, mely arra szolgál, hogy bizonyos csoportokat kiemeljen, s felmagasztaljon. Ez is a kulturális túlzáshoz tartozik, amely szintén káros. Ez a gondolkodás se nem az ipari társadalom, se nem a kapitalizmus terméke. Már a törzsi társadalmakban is él ez a fajta gondolkodás. A nuer törzsbeliek például teljesen lenézően beszélnek a szomszédságukban élő dinkákról. Ókét semmiben sem véve, a legutolsó emberekként emlegetik, ám ugyanakkor, egy másik szomszédjukról a sillukról teljesen más a véleményük. Párhuzamként elegendő, ha a magyarok szomszédainak negatív példáját hozom itt fel - vagy akár a belső nemzetiségi csoportok elítélését -, s velük szemben a pozitív, lengyelek iránt tanúsított képet. Ismerősök ezek a kettős ellentétpárok: Sri Lankában tamilok és a szingalézek; Guyanában kreolok és indiók; az amerikai délnyugaton hopi és navaho indiánok; szerbek és horvátok, görögök és törökök a Balkánon; vagy a magyarok és románok Erdélyben. A lustaság, a piszok, a szag, tudattalanság, együgyűség, mindig az ellenkezőjével párosul: szorgalom, tisztaság, divatosság, ügyesség, okosság. Az emberi.test és anyagi termékei - melyek egyébként a világ bármelyik részén ugyanazok - megannyi lehetőséget szolgáltatnak az emberek elválasztásához, s emberi mivoltuktól való megfosztáshoz. Ez is lehet az alapja azoknak a szélsőséges, majdnem hogy rasszista felfogásnak, mely megtalálható legtöbb önképben s önazonosságtudatban. A polimorfizmus és a fenotipikai - tehát külsődleges, öröklött jellegek - azonban a nemzeti meghatározásokat szolgálták úgy a múltban mint a mában (Brues 1977).. A bőr s a szem színe, a hajzat milyensége, a testalkat, más és más különböző vidékeken, mely inkább a helyi körülményekhez való alkalmazkodás és étkezés eredménye mint a faji kiválasztás, s a nemzeti karakteré. Ami azonban sajnálatos az az, hogy a társadalomtudományok, s a humán tudományok átvették ezeket a megkülönböztető jegyeket mint „nemzeti", sajátosságokat. Ezek azonban csak az emberi csoportok hierarchikus felosztását segítették elő (Gould 1981). Az intelligenciahányados (IQ) például mind a mai napig bizonyos népcsoportok értelmességi szintjét különíti el; ennek a bevezetése egy Jensen nevű amerikai mérnök nevéhez fűződik, aki tényleg hitt az amerikai színesbőrűek alacsonyabb intelligenciájában (Brac, Gamble, Bond 1971:1-3, 4-9, 67-72). Meg kell jegyeznem, hogy ma már Magyarországon is mérik ezt, de remélem nem azért, hogy ez azt mutassa ki, hogy bizonyos régiók, vagy etnikai csoportok alacsonyabb átlagos intelligenciaszinten vannak a többségnél. Miden ilyen jellegű törekvés azt a célt tűzte ki, hogy csoportokat megkülönböztessen és helyüket a ranglétrán meghatározza. Ez nem új dolog. Ezt már őseink is megtették, bár ők még nem tudtak genetikáról. Már a középkor hajnalán ismerték a „szörny-fajokat" (Friedman \98\). Az ókori görögök, míg tisztelték a vad, s „barbár" szkítákat, egyenesen