Katona Judit - Viga gyula szerk.: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményei (Miskolc, 1996)

Viga Gyula: Ruszin szolgalegények a Bodrogközben (Néhány adat az időszakos munkásvándorlások interetnikus vonatkozásaihoz)

A Felső-Bodrogköz falvainak többségében kimutatható az idegen ajkú, többnyire ruszin szolgalegények emléke. Levándorlásuk előzményeit, kezdeteit nem ismerjük: az emlékezet a századelőtől számon tartja őket, s kimutatható jelenlétük egészen a második világháborúig. Itt most csak azokat tárgyalom, akik parasztgazdaságokba szegődtek: a magyar család mikroközösségében egészen más lehetőség volt a beilleszkedésre, nyelvtanulásra, mint a századfordulón a Bodrogköznek több mint 40%-át kitevő nagybirtok - forrás híján - névtelen cselédeinek, szolgálóinak. A szolgalegények bodrogközi vándorlásának mozgatói azonosak az észak-dél irányú migrációval és az időszakos munkásvándorlásokéval: az észak-zempléni és ungi falvak gyenge megtartó ereje, relatív túlnépesedése mozdítja ki őket elsősorban. Az Erdős-Kárpátok, Keleti-Bcszkidek előterének, a Vihorlát, Rónahavas, Szinyák szűk völgyeinek gazdálkodói számára nem lehetett tanulandó példa a Bodrogköz paraszti üzemeinek technikája. Annak azonban, hogy ezen a tájon a cseregyerek küldésének intézménye nem működött, nem csupán életmódbeli és technikai okai voltak. A ruszin nyelv állapota mellett e népcsoportok alacsony társadalmi presztízse sem igényelte a kapcsolatoknak ezt a formáját. A vándorlások, a kapcsolatok iránya egyértelműen a hegyvidék felől mutatott a sík vidék irányába. A szolgalegények a tehetősebb magyar gazdákhoz szegődtek el egy-egy esztendőre, de - ha kölcsönösen elégedettek voltak egymással - akár többször is megújították a megállapodást. Egy család általában csak egyetlen legényt fogadott. Többségük 15—16— 17 éves korában jött a Bodrogközbe, általában az apjával, vagy más férfirokonnal, aki megnézte a befogadó környezetet, és megállapodott a gazdával a fizettséget illetően. Voltak rajtuk kívül szökött fiúk, akiket különböző személyes, családi indítékok kényszerítettek rá a szolgalegények sorsára. A befogadó magyar gazdák azonban nagyobb bizalommal viseltettek a legény iránt, ha amögött rendezett családi háttér volt, főként ha — részes aratóként - már ismerték annak apját, családját. Úgy tűnik, hogy a szolgálók helyének kiválasztásánál - ha nem is első helyen volt szerepe a vallásnak is. Megfigyelhető, hogy a görög katolikus családok bensőségesebb viszonyt alakítottak ki a ruszin szolgálóval, s a legények is szívesen szegődtek olyan helyre, ahol a vallási kötelék működött. Külön figyelmet érdemelnek azok a szolgalegények, akik - hosszabb-rövidebb munkavállalás után - letelepedtek falvainkban. A leszármazottaktól, illetve recens gyűjtés révén Bélyben Morovics, Körtvélyesben - a második világháború után Felső-Zemplénből áttelepült ún. kolonistákat megelőzve - Pecsko, Őrösben Mihovics és Dicsko, Zétényben Gyácsok, Bolyban Krajnik nevű családok megtelepedése köthető ruszin szolgalegény itteni munkavállalásához. Hasonló módon került Pólyánba Havasközről (ma Ljuta, Ukrajna) Mihókánics László, aki 1924-ben született. Már 6-7 éves korában árvaságrajutott, akkor a helyi görög katolikus pap vette magához. Mivel azonban inkább cselédnek tartották, s nem taníttatták, 15 éves korában elszökött. Először Ruszka környékén, az Ung vidéken vállalt munkát, majd 17 éves lehetett, amikor Polyánba jött, s a görög katolikus Szimko családhoz állt be szolgálni. Szimkoék szinte fiukként bántak vele, gyerekeik pedig testvérként tartották a kapcsolatot, s ma is, az utódok között szinte családi a viszony. A kisdobrai görög katolikus esperesség, amely ma tizenegy bodrogközi gyülekezet központja, 1895-től, tehát éppen egy évszázada írott halotti anyakönyveket őriz. Ezekben igen nagy számban mutatható ki az a férfi népesség, amely Sáros, Zemplén, Ung, Máramaros vármegyék különböző településein született, a Fényes Elek által még orosznak ne-